Ginny összeszűkült szemekkel, kezét állán pihentetve járt-kelt a szobában – látszott rajta, hogy valamin erősen gondolkodik.
- Gin! Kérlek, fejezd be ezt a járkálást, mert lassan beleszédülök! – kérleltem.
- Tessék? – nézett fel hirtelen – Ja, bocsi. Van egy ötletem és most épp azon gondolkodtam, hogyan adjam elő a...
- Szerintem a legjobb lenne, ha nem adnál elő semmit sem! – vágtam hirtelen szavába.
- Mert olyan rosszul sikerült az a reggeli kis „akció”? Nem tetszettél Ronnak? – kérdezte sértődötten.
- Nem is tudom... meglepett volt, de...
- Akkor meg működni fog a következő is!
- Jó, rendben – adtam meg magam – És mit kéne tennem?
- Neked? Semmit! – nevetett fel – Maximum csak annyit, hogy egy hallgatózó bűbájjal kihallgatod azt, amiről én és Ron beszélgetünk.
- Tessék? Ez minden? – csodálkoztam.
- Ez. És előre is bocsi. Most még nem mondom el, miért – majd ha kihallgatsz bennünket, tudni fogod – mondta.
Igazából nem értettem, miket zagyvált ott össze nekem, de – mivel megígérte, hogy kiderül, miről is van szó – türelmesen várakoztam.
„- ...de Harry! Mondd el még egyszer, hogy mi az a kosárlabda!
- Ron! Már ezerszer elmagyaráztam neked. Áh! Reménytelen vagy” – hallatszott lentről Ron és Harry beszélgetése. Ginny szeme felcsillant a fiúk hangjának hallatán, amiből sejtettem, hogy akkor jött el a következő „akció” ideje. Rábocsátottam egy hallgatózó bűbájt (ami által a kihallgatott, vagy kihallgatottak hangja a fejemben hallatszik, de más nem hallja meg) és azzal útjára is engedtem.
Hallottam, ahogy a klubhelyiség kanapéja felé veszi az irányt a lépcsőn lefelé lépkedve.
- Szia, Ginny! – köszöntötte az érkezőt Harry.
- Helló, hugi! Miért vagy ilyen durcás? – érdeklődött Ron.
- Szeretnék veled beszélni... – válaszolt.
- Ó! Nos, én már úgyis... indulni készültem – vágott közbe Harry és azzal kilépett a portrélyukon.
- Na, mondd, mi nyomja lelkedet? – idétlenkedett Ron.
- Nem is tudom, hogyan kezdjem. Hermione mostanában olyan furcsa...
- Hát, valóban az, de hiába kérdezgettük Harryvel, nekünk nem mondta meg, mi baja. Neked sem?
- Nem... Szerintem teljesen bekattant a csaj. Amúgy sem volt normális, állandóan csak a könyveinek élt, mindent bemagolt és valószínűleg az osztályelső-dolog miatt még beképzelt is lett. És most még ez is...
„Mire megy ki a játék, Ginny? Kezdem sejteni...” – gondolkodtam közben.
- Hééé, hugi! Azért álljunk csak meg egy pillanatra! Nem a legjobb barátnődről beszélsz éppen? – hallottam Ron szemrehányását – Számomra inkább az kezd nyilvánvalóvá válni, hogy kétszínű vagy.
- Már miért lennék az? – kérdezte tettetett értetlenséggel Ginny.
- Tudod a szó fogalmát? Azt jelenti, a barátainknak, ismerőseinknek jópofizunk, a hátuk mögött meg kibeszéljük őket – vagy ilyesmi. És te most pontosan ezt csinálod! Szép kis barátnő vagy, mondhatom! – háborodott fel Ron.
- Oké, oké! Csak egy aprócska megjegyzés volt, nem kell így kikelned magadból! – állította le bátyját Ginny – Én most inkább elmegyek.
- Hát jobb is! – vetette még oda Ron az éppen távozó húgának.
Tetszett Ginny furfangossága, ám legbelül mégis sajnáltam Ront, mert Gin a saját bátyját, én meg a legjobb barátomat csapom be ezzel...
- Na, hogy tetszett? – kérdezte a Weasley-lány az ajtóba érkezve. Magamban kicsit feljajdultam, mert a bűbáj még mindig rajta volt és így a fejemben hangosan visszhangzott hirtelen feltett kérdése. Elmotyogtam egy ellenvarázslatot és válaszoltam.
- Nos... kicsit sajnálom Ront, mert végülis manipuláljuk – vallottam be.
- A végeredmény számít, nem?
- De, igen. De ha megtudja, hogy csak teszteltük... te mit éreznél?
- Nem fog semmit sem érezni, mert nem áruljuk el neki! Ha meg mégis... szerintem nem az a lényeg, hogy hogyan jöttetek össze, hanem maga az, hogy összejöttetek! – nyugtatott – Szóval? Vélemény? – követelte a választ.
- Nem rossz, sőt kifejezetten jó ötlet volt! – dicsértem meg végül, kicsit felengedve.
- Kösz! De most jöjjön a következő lépés! – jelentette ki gonosz kacajjal. Már megint min töri a fejét? – Kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy Ő is szeret téged.
- Barátilag... Hiszen ebből is csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy megvéd, ha valaki szidalmaz. És reggel is... Harrynek is elakadt a lélegzete, nem csak neki! – kezdtem újra kétkedni.
- Hermione! Te nem látod, ami nyilvánvaló!? Még nem vetted észre, hogy Harrynek folyton azt mondogatta, hogy tudálékos, okoskodó vagy? Most meg úgy lehordott engem az előbbi megjegyzésemért...! Ugyan Harry barátunknak elakadt a lélegzete, de Ronnak egyenesen leesett az álla a szemet gyönyörködtető látványtól! Ha titkolni is próbálta, nem nagyon sikerült neki...
- Gondolod? – bátortalankodtam.
- Jaj, Mio! Én tudom! És most jöhet a következő fő lépés, a rávezetés! – mondta immár mosolygó arccal – Ismét alkalmazni kell az előbb használt bűbájt. Megint én fogok intézkedni, de aztán később rád is szükség lesz! Holnap kezdünk! – adta ki Ginny az utasítást.
---
Aznap Piton óráján Ronra tévedt a tekintetem – igyekeztem kifürkészni a szeméből, a mozdulataiból valami aprócska jelet. Egy jelet, ami biztosan megmutatja az érzéseit.
Egy idő múlva Ron a bal tenyerébe hajtotta a fejét és a szemei már-már lecsukódásra készen pislogtak – tartotta magában a lelket, de alig sikerült neki...
Kezdtem egyre idegesebb lenni a tehetetlenségtől, így úgy éreztem, lépnem kell. Suttogva szólongatni kezdtem:
- Ron! Ébredj! – hiába való volt az ébresztés, Ron ugyanúgy, félig lecsukódott szemmel, mereven bámult egy pontot.
Nem is bántam, igazából nem az volt a célom, hogy felébresszem. Rápillantottam az asztalon henyén heverő jobb kezére. Finoman, szinte alig érezhetően megfogtam és úgy kezdtem őt élesztgetni. Amint megérintettem, összerezzent és egy zavart mosoly kíséretében elhúzta a kezét, majd az ölébe tette. Zavarba hoztam! Még egy ideig néztem, ahogyan idegesen a plafont fixírozta – mindent megbámult, csak az volt a lényeg, hogy a szemembe ne kelljen néznie.
Ez az egy érintés úgy hatott rá, mint egy bivalyerős ébresztőszer, akár a repülősó. Lássuk Harryt. Megfogtam a jobb kezét ugyanolyan finoman, ahogy Ronét és közben a következőket mondtam neki:
- Ron az előbb majdnem elaludt. Meg tudom érteni, ezt az anyagot már kívülről fújom – süket duma volt, de valamit mondanom is kellett, hogy leplezzem szándékaimat.
Nem túl hirtelen, de elvettem a kezem Harryéről és úgy figyeltem a reakcióját. Ő csak mosolyogva ennyit mondott:
- Ahhoz, hogy valaki elaludjon Piton óráján, nem kell kívülről fújnia az anyagot...
Ismét Ronra néztem. Amint a tekintetünk találkozott, ő gyorsan elfordította a fejét.
„Lám, lám, Hermione, jó úton haladsz...!”

Szólt a zene és én csak csendben ültem ott a kanapén, felhúzott lábakkal, behunyt szemmel, átadva magamat a dallamnak. Lassú szám volt.
Elképzeltem a Ronnal és Harryvel eltöltött éveket és azt is, milyen lehetne végre feltétel és titkolózás nélkül szeretni Őt – Ront. Milyen lehetne, amikor csak mi ketten vagyunk, távol a világ zajától, a problémáktól. Nem voltam biztos abban, hogy Ron is úgy érez irántam, de a szívem azt diktálta, mondjam el neki – bármi is lesz. A zene átjárt és a kétségeimet egy időre messzire elűzte, hogy csak a gondolataimmal maradhassak kettesben. És per pillanat, a gondolataim Ron körül forogtak – forogtak körbe-körbe, hogy majdnem beleszédültem. Kinyitottam a szemem és ránéztem az órára. Tudtam, hogy Ginny bármelyik percben kereshet a hálókörletben – hűlt helyemet találná, a klubhelyiségben méláztam el. Öt... négy... három... kettő... egy...
- Hermioneee! – kiabált a lépcsőn lecaplató Ginny.
- Sss! Mások még aludni szeretnének!
- Ó, bocsi, csak nagyon izgatott vagyok! Mikor kezdhetem? – kérdezte.
- Kezdeni? Mármint mit? – értetlenkedtem unottan. Pontosan tudtam, miről van szó, de azt reméltem, Ginny valami másra gondolt. Hiába...
- Jaj, ne csinálj úgy, mintha nem tudnál róla! Hát ma jött el a második főbb lépés ideje! – mondta úgy, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb és egyben legegyszerűbb dolga.
- És mégis hogyan képzelted el a rávezetést? – kérdeztem karba tett kézzel. Aztán rájöttem, ő csak segíteni szeretne nekem, így bocsánatkérően folytattam a társalgást – Ne haragudj, Ginny. Az utóbbi időben nem nagyon mutattam túl nagy lelkesedést. És ennek is megvan a maga oka...
- Pontosan tudom, hogy mi a bajod. A próbákkal egyre közeledik a nap, amikor el kell... vagyis, hát el szeretnéd mondani Ronnak azt, amit érzel iránta és félsz a visszautasítástól. De hány, meg hány jelet kifürkésztünk már! És mindegyik jellel csak azt bizonyítottuk, hogy ő is szeret.
- Igen, csak félek, hogy ezek a jelek... szóval, hogy csak belemagyarázzuk azt, amit én látni vagy hallani szeretnék. De térjünk vissza az eredeti tervhez.
- Mio, már kezdem unni ezt a bizonytalanságot benned. Ha így állsz hozzá, nem is fog sikerülni! – mondta Ginny kétségbeesetten – De tudod mit? Bebizonyítom kételyeid ellentettjét! – mondta ki gyanúsan furcsán.
- És mégis hogyan? – kérdeztem.
- Csak figyelj! – felelte izgatottan, kíváncsisággal hangjában – Imago Appareo! – mondta ki a varázsigét, mire kettőnk között múltbeli események jelentek meg.

Az első pillanatképen Ront lehetett látni az óriás kőhuszáron ülve.
Én még nem értettem, mi folyik körülöttem, de Harry rájött, mire készül barátja – feláldozza magát sakkban! Amikor számomra is nyilvánvalóvá vált a tény, tűzvillámként haladt át torkomon a két szó: „Ron, ne!”.
Ő csak ült ott a lovon, félig felém fordulva és makacsul magyarázta, hogy Harry csak így juthat el az ellenséghez. Nehezen, de elfogadtam.
Ahogy lovával közelített a királynő felé, úgy zakatolt a szívem, hogy azt hittem, kiesik a helyéről, vagy kiég rajta egy biztosíték. A vezér a kardjával nagy erővel belefúrt a huszárba, mire Ron elkezdett zuhanni a padlóra.
„Ron, kérlek, ne! Mekkora egy idióta vagy, miért áldoztad fel magad? És mekkora idióta vagyok én is, hogy hagytam!” – futott át akkor, elsősként agyamon. Emlékszem, milyen szörnyű érzés volt a barátomat a földön fekve, tehetetlenül és eszméletlenül látni.

- Ginny, mi ez? – kérdeztem barátnőmre nézve.
- Meglátod, csak figyeld türelmesen!

A következő jelenetsorra nem emlékeztem, hiszen akkor – másodévesként – eszméletlen állapotban voltam az iskola kórtermében.
Ron és Harry az ágyam mellett álltak, miközben én kővé dermedve, a plafonra meredten feküdtem az ágyon. A fiúk arcáról az aggódás, szomorúság, düh és baráti szeretet keveréke tükröződött. Jól megnéztem az elém tárt képet, főként Ront, ám nem igazán tudtam leolvasni a szeméből egyéb érzelmeket.

***

Harmadjára ugyancsak egy másodéves pillanatképet láttam magam előtt.
Ez már a felépülésem utáni időszakban lehetett, év végén. Köszöntem Félig Fej Nélküli Nicknek, vagy ahogy ő szereti, ha hívjuk, Sir Nicholasnak és a fiúk láttán hatalmas, boldog mosoly ült ki arcomra. Majd kicsattantam az örömtől, úgy rohantam oda hozzájuk és öleltem át Harryt.
Amikor elszakadtam tőle, valami megakadályozott abban, hogy Ront is megöleljem – máig nem tudom megmagyarázni, mi... Nem hinném, hogy már akkor is... Mindenesetre mindketten tényleg zavarban voltunk. Egy ideig csak néztünk egymásra, de Ron végül kis idő múlva megtörte a csendet – örült a felépülésemnek és, hogy végre visszatértem.
Hmm, elgondolkodtató emlék...

***

Következő képpen a tavalyi évet idéztette fel velem a bűbáj.
Akkoriban Hagrid volt a tanárunk, első óráját tartotta velünk – Csikócsőrről tanított. Csikócsőrről, a bájos, ámde néha harcias hippogriffről, ami szemmel láthatóan épp készült rátámadni Harryre. Próbáltam leplezni izgalmamat – kevés sikerrel, mert elkaptam Ron ingét, amikor Harry éppen meghajolt a hippogriffnek. Amikor túl volt rajta és éppen közeledett volna feléje, Csikócsőr hirtelen mozdulatokat tett, én pedig pánikba esve kaptam az első kezembe érő dolog után... Ron... keze után... Ismét ugyanaz a zavartság tükröződött arcán, amit a tegnapi nap folyamán tapasztaltam, Piton óráján.
Na, ez az emlék célba talált...

- Ööö... kicsit izgultam... – mondtam szélesen mosolyogva, esetleg más szemszögből vicsorogva.
Az elmélkedést a hangosbemondó hangja zavarta meg:
„Minden tanárt és diákot várunk sürgősen a Nagyteremben!” – hirdette Dumbledore egy – valószínűleg – ideges pillanatában. Ginnyvel kicsit megrémültünk, de követtük az utasítást és a Nagyterembe indultunk. Ott a tanulók sokaságával találtuk szembe magunkat. Mindenki sugdolózott, kíváncsian pillantott a tanári asztal felé. Amikor végre minden diák és tanár megérkezett, Dumbledore belefogott rövid beszédébe:
- Nem szeretnék senkit sem megrémíteni, de a helyzet súlyosságát sem akarom eltussolni. Az igazság az, hogy Roxfort területére bejutott a gonosz, valószínűleg Halálfalók képében – döbbent csend, pár másodperc feleszmélés után ismét sugdolózás, összenézés, hangzavar uralkodott a jelenlévőkön.
Mi Ginnyvel Ron és Harry mellett állva figyeltünk feszülten.
- Csendet kérnék! – mondta szigorúan az igazgató – Pánikra egyenlőre semmi ok, a miniszteri megbízottak és az aurorok már intézkednek! Addig is mindenkit arra kérnék, hogy a legszükségesebb holmijukat összepakolva utazzanak haza! Erre mindösszesen egy órájuk van, a Roxfort Express ennyi idő múlva indul. Úgyhogy legyenek szívesek sietni! Aki lekési a vonatot... – Dumbledore itt szünetet tartott – Indulás a hálókörletbe és egy óra múlva, immáron felkészülten ismét itt találkozunk! – utasította a tanulókat végül, útjára engedve őket.
- Mi a baj, Hermione? – kérdezte Harry, látva megszeppenésemet.
- Ööö... – idegeskedtem – Nekem az iskolában kell maradnom! – jelentettem ki végül határozottan.
- Micsoda?! Mégis miért? – hallottam ismét Harryt.
- Tegnap érkezett egy bagoly a szüleimtől, mi szerint ők épp külföldön tartózkodnak egy hónapig – ismét csend, csak a körülöttünk lévők zajongását lehetett hallani.
Harry óvatosan oldalba bökte Ront, aki még mindig Dumbledore hűlt helyét bámulta értetlenül. Valószínűleg nem hallotta a beszélgetést, mert Harry odasúgta neki, mire is készülök éppen.
- Hogy MI?! Hermione, te TELJESEN MEGŐRÜLTÉL!? – hangsúlyozta Ron, amikor felém fordult.
- Mert szerinted mi lenne a megoldás? – kérdeztem okoskodva.
- Természetesen az Odúba jössz lakni, Harryvel együtt! – mondta határozottan.
- Így is vagytok elegen, csak zavarnék ott. Harry még épp odaférne, de én... – itt Ron félbeszakított.
- Beszélsz hülyeségeket! Istenem, Hermione! Te vagy a legokosabb és... – kicsit megakadt – Szóval... használhatnád most is azt az eddig hatalmasnak hitt agyadat! Bőven elférsz! – vitatkozott. Nem a szokásos módon, ez a vita most jól esett.
---
Egy óra múlva, a Nagyterembeli megbeszélések után az iskola minden lelke a Roxfort Express körül lézengett. Pár perc volt már csak hátra a vonat indulásáig. Amikor felhangzott az első sípszó, mindenki felszállt és elfoglalt egy-egy fülkét barátaival. A fiúkkal ismét hármasban utaztunk, ám pár perc múlva Ginny úgy döntött, csatlakozik hozzánk, mondván:
- Már mindegyik fülke tele van és én nem szeretném hallgatni a többiek ostoba csacsogását, meg értetlenkedéseit.
- Ülj le nyugodtan! – mutattam a Harry mellett lévő üres helyre. Ginny egy ideig habozott, ám később bátortalanul, de leült Harry mellé, aki mosolyogva köszöntötte.
Mindannyian zavartan néztünk a távolba, néhány pillantást vetettünk egymásra, és amikor meguntuk a tétlenkedést, mi is a Halálfalókról folytattunk beszélgetést.
Kis idő múlva megérkeztünk Londonba, ahol már ott várt minket Mr. és Mrs. Weasley, boldog, de aggodalomteljes mosollyal.
- Anyu, most Hermione és Harry is csatlakozik hozzánk – mondta Ron.
- Természetesen, drágáim! – mosolygott Mrs. Weasley.
Egy, a muglik számára nem látható helyen mindannyian Hoppanáltunk az Odúba. Kívülről és belülről is végigmértem a kis házikót, amikor elmélkedésem közepette meglepődve konstatáltam, hogy Fleur is csatlakozott hozzánk.
- Szi-a, Hehrmi-oh-ne! – köszönt vidáman, amikor meglátott.
„Szióka! Olyan cukika vagy így ezzel a francia akcentussal. A fiúknak biztosan bejön.” – gondoltam magamban gúnyosan, miközben megforgattam szemeimet. Csak nem féltékeny voltam akkor?
- Hello, Fleur – szedtem végre össze magam, de a köszöntés így is elég unott hangulatúra sikerült.
- Mio! Megbeszéltem anyuval, hogy a szobámban alhass. Ugye, nem gond?
- Már miért lenne gond? Hmm... – dörzsöltem meg szórakozottan az államat – Most, hogy mondod... Tudod, nem szeretnék a legjobb barátnőmmel egy szobában aludni – mondtam cinikusan Ginnynek.
- Akkor rendben! Hozd fel a cuccaidat! – itt kezdett elhalkulni – És akkor ott folytathatjuk is az akciót – mondta sejtelmesen – Hazai pályán mégis jobb vagyok! – nevette el magát. Ezt a kijelentését Ron is meghallotta.
- Csak nem? Remélem, nem a kviddicsről beszéltél, hugicám, mert akkor az eddigi kétkedésem valóban beigazolódott.
- Igen? És mégis mi? – kérdezte Ginny.
- Az, hogy nem vagy épelméjű – viccelődött Ron. Húga szúrós pillantására kicsit összerezzent, majd a vállát vonogatva, lezseren felbotorkált a szobájába.
- Mio... Mio! – élesztgetett Ginny, látva, hogy még mindig kábultan néztem a bátyja után.
- Ööö... ne haragudj. Menjünk mi is fel – kértem.
---
Ginny a szobájában nem engedett nézelődni, egyből a tárgyra tért:
- Azt mondtam, három napig tart az egész, de lehet, hogy az utolsó két lépést ezen a napon is lezavarhatjuk, egymás után.
Barátnőm ágyán ülve magam elé néztem és elgondolkodtam.
- Rendben – mondtam végül felnézve.
- Akkor most megyek is Ronhoz. Nem szereti, amikor a szobájában vagyok, de most majd ráerőltetem magam.
- De légy szíves, ne legyél túl... erőszakos.
- Úgy ismersz? – kérdezte Ginny vicces-sértődötten, egy mosoly közepette – Na, jöhet a bűbáj – sürgetett, majd, miután ráolvastam, útjára is indult.
Hallottam, ahogy bekopog Ron szobájába, aminek tulajdonosa kelletlenül odanyöszörgött neki valami „Szabad...”-félét, ám látván, hogy húga áll az ajtóban, megkérte, hogy távozzon.
- Ron, fontos dologról szeretnék veled beszélni – könyörgött Ginny.
- A Halálfalósdit már a vonaton megvitattuk, de... legyen. Bújj beljebb – engedett húga kérésének Ron.
- Most nem Tudodki csatlósairól volna szó. Rég beszélgettünk el úgy egymással, mint két testvér.
- Ööö... rég – itt Ron valamilyen löttybe kortyolt bele.
- Kérdezhetnék tőled valamit?
- Hisz’ ezért vagy itt, nem? – sürgette Ginnyt bátyja és ismét elkezdett inni.
- Tetszik neked valaki? – tette fel a húg az ellentmondást nem tűrő kérdést, amire Ron valószínűleg fuldokolni kezdhetett, mert hangos krákogásokat hallatott. Kár, hogy az arcát nem láthattam...
- Mi van? – jött a meglepődött kérdés.
- Gondolom, nem kell megismételnem.
- És... e... ez most hogy jött? – hebegett a kérdezett.
- Csak úgy. Szóval, igen vagy nem? – kíváncsiskodott Ginny.
Csend ült a szobán, egyikőjük sem szólalt meg, ám kis idő múlva Ront hallottam bátortalanul megszólalni:
- Nos... ööö... végülis igen. Talán... – habozott.
- És ki? – kínozta türelmetlenül bátyját Ginny.
- Nem mindegy? – háborodott fel az érintett – Örülhetsz, hogy ennyit elmondtam... róla.
- Miért tetszik? Naaa, Ron! Kééérlek!
- Hát... oké. Lássuk csak... mert megértő tud lenni, meg nagylelkű és aranyos... meg még lelkiismeretes, hihetetlenül szép és...
-... egyszóval maga a tökély – fejezte be a mondatot Ginny – Neve is van? – kíváncsiskodott tovább.
- Már megmondtam, hogy nem! Azaz, hogy nem mondom el! És ha elkotyogod bárkinek is... bárkinek, akár... akár Hermionénak, én...
-... kinyírsz, tudom, tudom. Most már megyek. És köszi! Helló! – köszönt el bátyjától és mielőtt ismét csenghetett volna a fülem az ajtóban váratlanul megjelenő Ginny hangjától, levettem róla a bűbájt és úgy kezdtünk el diskurálni:
- SIKER! – mondta félhangosan az én eszes barátnőm.
- Ennyi erővel ez lehetne akár Fleur is!
- Ááá, a kis féltékeny, mi?
- Nem is! – tiltakoztam a vádak ellen.
- Most pedig jöhet a főpróba, aztán holnap... Holnap, ha gondolod, elmondhatod végre neki. Kezdhetjük?
- Igen, csak még előveszek valamit – mondtam és a bőröndömhöz léptem, egy ideig kotorásztam benne, majd kivettem a Ronnak címzett levelemet és idegesen gyűrögetve Ginny elé léptem. Most neki kellett előadnom a szövegemet, mintha csak Ronnak mondanám el az érzéseimet.
(Cselekményt lsd. „6. Fejezet: - Tervek szövődnek” c. részben – a szerkesztő.)
Ő persze megpróbálta az egészet elviccelni, akár csak valamelyik másik Weasley-gyerek. Sértődötten elmondtam neki, hogy számomra ez igenis komoly dolog, mire bocsánatot kért és ismét fellépő kételyeimet megint megpróbálta csillapítani, elhessegetni.
---
- Ma van a nagy nap! Hermione, ma van! – ébredtem fel Ginny vidám és izgatott hangjára – Persze csak ha te is úgy gondolod.
- Hajnali 7 órakor nem tudom mit gondoljak, de abban már kezdek egyre biztosabb lenni, ha még egyszer fel mersz ilyen korán ébreszteni, nem éred meg a másnapot... – morogtam álmosan az unottan kattogó órára pillantva.
- A mai napon mindennek tökéletesnek kell lennie...
- Akkor hagyj végre aludni! – morogtam még mindig, barátnőmet félbeszakítva.
- Mégis mikor szeretnéd Ronnak elmondani?
- Mmm... – válaszoltam, különös hangokat hallatva, az arcomat a párnába temetve.
- Tessék?
- Ma szeretném. De még álmos vagyok, hadd aludjak! – mondtam immáron a fejemet felemelve.
- Ha azt szeretnéd, hogy minden jól alakuljon, akkor jó, ha korán felkelsz, így még készíthetsz egy rövidke kis tervet is!
- Ooo... – kezdtem egy ásítás közepette – ...kééé.
Ginny részletesen kezdte ecsetelni az aznapi teendőimet, amit én csak néhány morgással, ásítással, vagy kétkedéssel kommentáltam.
Nyolc óra környékén hallottam Mrs. Weasley hangját lentről, miszerint fel lehet kelni, mert készen van a reggeli. Akkorra én már régen friss, üde, felkészült és felöltözött voltam. Levánszorogtam a lépcsőn, ahol Harryt és Ront láttam pusmogni. Érkezésemre mind a ketten összerezzentek, majd miután Harry megbökte Ron oldalát, a fáradt vörös üstökös srác idegesen indult el felém.
- Hermione... majd... – itt megakadva hátrapillantott barátjára, aki egy bátorító, de szintén fáradt mosolyt küldött felé – Majd szeretnék veled beszélni.
- Miről? – kíváncsiskodtam.
- Titok... azaz, majd akkor megtudod – rejtélyeskedett Ron.
- Hát... rendben. De egyébként én is szeretnék mondani neked valamit – válaszoltam, majd Mrs. Weasley „Asztalhoz, gyerekek!” utasítására elindultam reggelizni. Már a harmadik szelet kenyeret pusztítottam el, amikor Molly – Ron anyja – még mindig arra buzdított, hogy egyek. Udvariasan elutasítottam, felálltam az asztaltól, betettem a tányéromat a mosogatóba és indultam fel Ginny szobájába. A lépcső tetején állva alulról egy kedves, érdes hang állított meg:
- Hermione, várj! - szólított meg Ron - Korábban mondtam, hogy beszélni szeretnék veled és említetted, hogy te is szeretnél valamit mondani - folytatta kissé idegesen.
- Így igaz - válaszoltam nemes egyszerűséggel, annak ellenére, hogy tudtam, a feladatom nem lesz könnyű.
- Akkor tudnál szánni rám néhány percet? - kérdezte félénken.
- Rád mindig - bíztattam egy mosollyal.
---
Felajánlotta, hogy menjünk valami csendes helyre, ahol nyugodtan tudunk négyszemközt beszélgetni. Az Odú köztudottan egész nap hangos az ott nyüzsgő Weasleyktől. Erről a házról el lehetett mondani, hogy itt zajlik az élet. Ron felmarkolt egy kevés Hopp-port - miközben én a levelét gyűrögettem - és pár másodperc múlva már valami csendes kis puszta közepén találtam magamat, néhány öreg tölggyel, bokrokkal és szép színes virágokkal körülölelve. Reggeli, napos - éppen kellemes - idő volt, csak a szél rezgette meg a fűszálakat, egyébként egy lélek sem járt arra.
- Tehát - kezdtük egyszerre, amire mindketten zavartan elnevettük magunkat.
- Bocsi, de most hagy kezdjem én. Aztán természetesen meghallgatlak - mondta Ron.
- Rendben – feleltem és többé nem nagyon szakítottam félbe.
- Nos... tudom, hogy elég sokat szoktunk veszekedni és sok ellentét van közöttünk, de ennek ellenére én a barátomnak tekintelek. Fontos dolgot szeretnék elmondani neked, ami valószínűleg... megváltoztatja... szóval, hogy majd minden más lesz... - itt elkezdte a kezét tördelni, láthatóan nagyon zavarban volt - Mint mindig általában, most is igazad volt abban, hogy elég bunkó voltam... vagyok a bolgár... szóval, Viktorral. De mindez a bálon kezdődött, és igazság szerint... eléggé bántam, hogy... hogy nem hívtalak el előbb... a bálra. Pedig szerettelek volna, hidd el, mindennél jobban szerettem volna, ha az első tánc... szóval, nagyon szerettelek volna elhívni, de nem volt bátorságom hozzá. Fleurre is úgy ráordítottam, hátha hozzám csatlakozik a bálra, aztán hirtelen el is rohantam... Úgy éreztem, ha Te nemet mondasz nekem, azt nem viselném el, nem tudnék többé a szemedbe nézni. Tudom, hogy ez most elég nevetségesnek és szánalmasnak hangzik, de tényleg így gondoltam - istenem, azok a bociszemek, amikkel közben rám nézett! - Van valaki, aki tetszik nekem... Nemrég, amikor az egyik kirakatban megláttam egy szép ékszert, azonnal ő jutott az eszembe, és úgy éreztem, muszáj megvennem neki... mert illik hozzá...
„De ezt miért nekem mondod, Ron? Inkább neki mondd el... mennyi mindent megadnék érte, ha én lehetnék az a lány, de...” - gondolkodtam közben.
- Tehát, ezt az apró ékszerecskét annak a lánynak szeretném odaadni, akit mindennél jobban szeretek... tiszta szívemből... már elég régóta - folytatta.
„Ki lehet az?” - kérdeztem magamban.
- Szóval, Hermione, ha megfordulnál... - kért meg.
Ez a négy szó szíven ütött, elkezdtem szédülni, szinte forgott velem a világ. Minden vonal elhomályosult, még Ront sem láttam magam előtt tisztán, csak az esetlen kamaszos körvonalai és a vörös üstöke látszott számomra. Egy normális „Tessék?”-et sem tudtam volna kinyögni abban a pillanatban, csak álltam ott ledermedve, elcsodálkozóan kerek szemekkel. Sosem gondoltam volna...
Ő mögém lépett és bátortalanul összekapcsolta a nyakamon az azt hidegen közrefogó nyakláncot, melyen egy kinyitható, szív alakú medál lógott, de a belseje még üres volt. Ekkor feleszméltem és remegő kezekkel átnyújtottam Ronnak a neki szánt levelemet.

„Ron!

Itt ülök a kandallóban ropogó tűz előtt, kétségek között. Tudom, Harryvel érzitek, hogy valami nyomja a lelkemet, rá is kérdeztetek, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy eláruljam, miről van szó.

Nagyon sokszor gondoltam a bálra, az azutáni (és persze előtti) veszekedésekre, átrágtam magam a múlton és a jövőn is, a baráti kapcsolatunkon. Egyvalamire rájöttem, amire már rég rá kellett volna jönnöm, de a lelkem egy része nem engedte. Pedig mindig is tudtam, éreztem, csak elnyomtam magamban.

Én vagyok az, aki mindig mindent alaposan átgondol, ám most itt ülök tanácstalanul, a levelet fogalmazva – gyáván, mert nem merem neked szemtől szemben elmondani – és vívódok magammal. Nem merem elmondani, megtenni, pedig csak két szó. Két, súlyos terheket hordozó szó.

Elég régóta barátság van közöttünk, de... én többet érzek ennél. Mást, többet, nem barátságot, de szeretetet. Most elárulom neked azt a két – szívemet nyomó – szót, ami régóta előttem lebeg, ám oly nehéz kimondani, vagy leírni – de tudnod kell:

Szeretlek, Ron!

Hermione”


Ron feltekintett a levélből és döbbenten nézett rám.
- E... ezt akartad... elmondani? – kérdezte.
Bólintottam. Elég idétlen helyzet volt, mert – habár már évek óta ismertük egymást – nem tudtunk mit tenni, nem mertünk megszólalni. Végül Ron odalépett hozzám, megfogta a kezemet és átölelt – hosszan, mélyen, mintha sosem akarna elengedni. Aztán hirtelen eszébe jutott valami és eltávolodott tőlem épp annyira, hogy láthassa az arcomat. Boldogság sugárzott a szemeiből.
- Ez volt az, ami a kezedre volt írva? – kérdezte mosolyogva.
- Bevallom, igen. A tinta ráragadt a tenyeremre. Azt hittem, mindent elszúrtam és rájöttél... Egyébként, jut eszembe, ezt a nyakláncot rejtegetted a hátad mögött még aznap?
- Ahha... – vörösödött el. Kezdtem azt hinni, az arca a hajához hasonló színt ölt fel.
- És miért akartad másnap péppé verni Krumot?
- Hát... izé... nem láttam a szöveg végét... – vallotta be.
- Te azt hitted, hogy...? Rooon! – mosolyogtam – SOHA! – mondtam végül.
- Pedig nagyon közel állhattatok egymáshoz. Mindent megbeszéltetek, meg ilyesmi – feszegette a témát.
- SOHA! Viktorral SOHA! – ismételtem önmagam – Egy tánc volt vele, semmi több. Néha beszélgettünk, de igazából arra sem sokszor került sor, mert idegesített az akcentusa... – nevettem el magam.
- Értem... ideje visszahoppanálni az Odúba, anya már biztos keres.
Így is tettünk. És Ronnak igaza lett.
- Mégis hol a frászban voltatok? – kérdezte fennhangon Mrs. Weasley.
- Anyaaa! – nyavalygott Ron – Mióval fontos megbeszélnivalónk volt – mosolygott rám.
„Mio...” – ismételtem magamban.
Ron még sosem hívott így, ami Ginnynek is feltűnt, ezért haját lobogtatva, vidáman odapattogott hozzám, karon öltött és elrángatott egy kisebb, félreeső zugba.
- Teeessééék? – kérdezte félig-meddig meglepődve, amikor elmeséltem neki mindent – Akkor mostmár kijelenthetem, hogy ezt mindig is tudtam. Hiszen annyira nyilvánvaló volt, csak nem akartam elrontani a próbálkozás lehetőségeit, úgy nem lett volna izgalmas. Szerintem csak ti magatok nem tudtatok róla... – ecsetelte vidáman – Akkor ti most...? – kérdezte bátortalanul.
- Még nem tudom, elég új a helyzet mindkettőnk számára, úgyhogy... még meglátjuk – válaszoltam.
---
Másnap reggel vissza is térhettünk Roxfortba, úgyhogy összepakoltunk (Mrs. Weasley szendvicseinek külön bőröndöt kellett előkeríteni) és már az állomáson is voltunk, várva a vonat indulását. Mikor végre a fékek felcsikordultak és felszálltunk az Expressre, Harryvel a tegnapi nap eseményeit boncolgattuk. Közben egy tőlünk alsóbb éves lány benyitott a fülkébe és feltette a kíméletlen kérdést:
- Hermione! Ron! Ti most akkor egy pár vagytok? – kíváncsiskodott.
Erre Ronra néztem, mindketten összemosolyodtunk és válaszoltam:
- Igen, azok vagyunk.
- És ez hivatalos? – folytatta a kérdezősködést.
- Az – válaszoltam ismét.
- De jó! Akkor lesz miről beszélgetnünk a csajokkal! – mondta, majd hátrafutott valamelyik kocsihoz vidáman.
Életem első, igazi és feledhetetlen csókját pár nappal később kaptam meg attól a fiútól, akit a legjobban szerettem: Rontól.
Végre idegeskedések, aggódások és titkolózás nélkül is szerethettük egymást. Erre vártunk már több éve – és ahogy elnéztem, majdnem az összes Griffendéles ennek szurkolt. Ujjongva, gratulálva és sugdolózva, boldogan fogadtak minket a Nagyteremben. Dumbledore bejelentette, hogy a Roxfort területét sikerült mentesíteni a Halálfalóktól, ám nem véglegesen. Kicsit megijedtem, de, amikor Ron a karjaiba zárt, rögtön megnyugodtam és elfeledtem minden rossz gondolatot.
A nyaklánc medáljába végül kettőnk képét tettem bele, így a szívem már szó szerint nem volt üres...

Tudtam, hogy Ronnal mindig biztonságban leszek, ő sosem hagy el. És persze Harry sem.

*Vége!*