|
Él?
Loony 2009.05.05. 12:57
A mi lett volna, ha? -folytatása
- Micsoda?!
- A vonat mind a két oldalán vannak, a dőlések erejét figyelembe véve - mondtam sajgó oldalamat fogva. - Ezen az oldalon vannak vagy ötvenen!
- Ötvenen?! - sikította Hermione.
- Legalább. Már, ha nincsenek az erdőben is. - mondtam baljóslatúan, ugyanis a vonat mikor rátámadtak, éppen egy erdőben haladt. Eközben egy újabb lökést lehetett érezni és hallani lehetett tompa puffanásokat, nyögéseket, ordításokat majd az első halálra rémült "Halálfalók!"- sikítást is. Majd lassan jött a pánik.
- Mit csináljunk? - toporzékolt hisztérikus hangon Hermione. - Ki nem mehetünk!
- De bent se maradhatunk! - kiáltott Harry.
- Miért ne maradhatnánk bent?! Itt legalább úgy tudunk varázsolni, hogy nem kapnak el minket! Miért ne maradhatnánk itt?! - Hermione hangja kezdett nagyon vékony lenni.
- Hermione, ezzel nem segítesz! - ordított rá Harry.
- Hé, ne beszélj vele így! - förmedtem rá.
- Hagyjátok abba mind a hárman! - kiáltott Ginny. - Hermione, azért nem maradhatunk bent, mert bár többen vagyunk, mint a halálfalók, nagy részünk még nem tudja kezelni sem a helyzetet, sem a pálcáját, érted?
- I-igen - felelte már egy fokkal nyugodtabban. Ám ekkor zokogásban tört ki.
Odamentem volna hozzá, de ekkor egy, az eddigieknél sokkal nagyobb lökés majdnem feldöntötte a vonatot. Üvegcsörömpölés jelezte, hogy többek is nekiestek a fülke üvegének, ami ettől betört. A nagy zsivajban hallani lehetett jajgatást, sikítást, kiabálást és zokogást is. Ami ezután történt, attól még a szívverésem is elállt. Hermione nem tudott megkapaszkodni semmiben, így hátrarepült, neki a kupéajtónak, de mivel abban nem volt üveg, kiesett az üveg hűlt helyén.
- HERMIONE!!! - Odaszaladtam az ajtóhoz, de majdnem én is oda jutottam, mint Hermione, de én az ülésre estem rá. Eközben a vonat már majdnem függőlegesen volt, sikítások hallatszottak minden felől, a vonat pedig lassan visszacsapódott vízszintbe. Ekkor kirántottam a kupé ajtaját és kirohantam a földön fekvő Hermionéhoz, aki olyan pózba volt, mint akinek kitört a nyaka. Nagyon megijedtem, lehajoltam, hogy megnézzem, lélegzik-e. Nem lélegzett. Ekkor ért ki Harry és Ginny.
- Meghalt?
- Nem lélegzik! - Engem már a sírás kerülgetett. Nem, nem halhat meg!
- Lélegeztesd szájjal! - utasított Harry.
- Az hogy kell?
- Fogd be az orrát, nyisd ki a száját és fújj bele levegőt, majd engedd ki!
Követtem Harry utasításait és megcsináltam ezt egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször. Az ötödiknél már zokogtam.
- Ne, ne halj meg kérlek! Kérlek ne! - mondtam, majd újra megcsináltam ezt. Már Harry is nyomkodta a mellkasát, többen néztek minket a folyosón, mások ugyan ezt csinálták, páran pedig egy társukat siratták. De nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy Hermione felébredjen. Vagy legalább lélegezzen. Vagy egyszerűen éljen.
- Ron...
- Nem.
- Ron...
- Nem!
Még mindig csináltam, bár Harry már nem. Ő már feladta. Én nem. Már egy pici szegletem elfogadta, hogy... De nem, nem mehet el! Nem pont most! Egy pillanatra abbahagytam és megnéztem a nyakát. Tapogattam, el van e törve. Nem volt. Akkor meg miért nem ébred fel?! Újra megcsináltam. És újra.
- Ron...
- Nem! Lélegzik, nézd! - kiáltottam föl boldogan. És valóban, a mellkasa lassan, de biztosan járt föl-le. Felébredni nem ébredt fel, de ennyi is épp elég volt. Él. Óvatosan megöleltem, és közben még mindig sírtam. - Él! Él!
- Él?! - kiáltott föl boldogan Ginny, akinek szintén könnyes volt a szeme. Örömében megölelte Harryt.
De az öröm nem tartott soká. Újabb rándulás jelezte, hogy a halálfalók még jelen vannak. Fölkaptam Hermionét a karomba, és Ginnyékhez fordultam.
- Ti menjetek arra, mi meg erre. Vigyázzatok magatokra! - mondtam nekik.
- Ti is! - felelt Harry, majd Ginnyvel kézen fogva rohanni kezdtek a tömegben az előző irányba.
Hermionéval a karomban futni kezdtem az első kijárathoz, ahol már tódultak k a diákok a halálfalókhoz. Zöld fénynyalábok suhantak el mindenfelé, jelezve a halálfalók céljait. Kerestem a rést, ahol észrevehetetlenül kirohanhatok az erdőbe.
- ... Tehát mikor kiértünk, a halálfalók közé lőjetek átkokat, tök mindegy, milyeneket, majd rohanjatok, amerre láttok, oké? Most pedig mindenki szórjon a másikra kiábrándító bűbájt! - utasítgatott az előttem lévő csoportnak egy nagydarab, hugrabugos, hatodéves csaj. Egyik mardekáros gúnyosan megkérdezte:
- De hát ez mire jó?
- Arra Joel, hogy pár percre ne vegyenek észre minket! - válaszolt ingerülten a lány, aki mindenkinél magasabb volt, csak az előbbi Joeltől és tőlem nem.
- Mert egyébként észrevennének minket a sok gyerek között, mi?
- Jobb a biztonság! - kiabálta ingerülten.
- Mondjuk téged nem nehéz nem észrevenni... - röhögött gúnyosan.
- Ha nem tetszik, elmehetsz és kipróbálhatod, hogy téged mennyire vesznek észre, aztán majd írj az Azkabanból! - kiáltottam rá már én is. A lány csodálkozva nézett rám, ahogyan Joel és a csoport többi tagja is. - Gyerünk, mehetsz! - Mielőtt, azonban szólhatott volna, újabb rándulás történt.
- Menjünk már Violet! - szólt rá a hugrabugos lányra egy griffendéles.
- Jól van, na, Anne! Tehát szórjatok egymásra kiábrándító átkot! - utasította. - Hol van Katie?
- Itt vagyok! - Szólt egy szintén magas lány, akin a pánik jelei mutatkoztak.
- Gyere, te velem leszel, oké? És el ne engedd a kezem! - mondta, majd kiábrándító bűbájt szórt Katie-re, Joelre és rám. - Te pedig - itt Joelre mutatott - fogd meg a másik kezem. A beszólásodért pedig még számolunk. Ne - emelte fel a mutatóujját, mikor a fiú szólni akart -, ne most. Mindenki kész? Akkor indulás!
Azzal kirohantunk a nyüzsgő összevisszaságba Violet vezetésével. Ő eszelős módon elordította magát, mint egy partra szállni készülő kalóz. Én pedig rohantam, mint az őrült, kalapált a szívem, de nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy biztonságba juttassam Hermionét. Pálcámat nem tudtam használni, így csak lökdösődtem. Futottam az erdő felé, nem törődve a körülöttem lévőkkel. Fél szemmel még láttam Violetet, ahogyan nekiütközik egy halálfalónak, majd elveszik a tömegben... Szegény lány, pedig szimpatikus volt, de tényleg. Közben én embereket és holttesteket kerülgetve rohantam az erdőbe. Villámlani kezdett. Észre se vettem, hogy közben beborult. Ekkor hatalmas dörrenés rázta meg a földet; először is egy hatalmasat villámlott, majd zuhogni kezdett, másodszor viszont a vonat feldőlt, de még ekkor is gyerekek ugráltak ki belőle. Szörnyű volt. De nekem tovább kellett szaladnom, Hermione érdekében, aki még mindig lélegzett. Az erdő közeledett, a szörnyű hangok távolodtak, az eső zuhogott, az ég dörgött és villámlott. Csaptam a sarat a cipőmmel, de ez jó volt, ugyanis ez erdei sár volt. Beértem a fák közé. Rohantam tovább, bár bőrig voltam ázva és hörögve vettem a levegőt a sok futástól. A lábam iszonyúan fájt, az oldalam még mindig sajgott amiatt a pár üvegszilánk miatt, amit még a vonaton ment belém. Lassítani kezdtem, mert már jó ideje futottam és itt már nem hallatszott a csata zaja sem, csak a zuhogó eső és az én veszett zihálásom. Letelepedtem egy fa alá, ahol elég száraz volt még a talaj, óvatosan leraktam Hermionét, majd én is leültem kifújni magamat.
- Rooon - mondta hirtelen Hermione rekedten.
- Cssss, Hermione - nyugtattam, mert ő fel akart ülni, amitől köhögni kezdett. Felültettem hát én magam, hagytam, hogy nekem dőljön. Levettem a taláromat és belecsavartam, úgy, hogy csak a feje látszott ki. Hosszú vagyok, tény.
- Ho-hol vagyunk? - suttogta.
- Biztonságban, Hermione - mondtam és magamhoz öleltem, hogy ne fázzon a zuhogó esőtől. - Egyenlőre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;