|
Az elborult agy nem sokra jó...
Loony 2009.05.05. 13:00
Nem tudtam aludni. Mindig a neszekre figyeltem, hogy ha mennni kell, akkor mehessünk. Hermione békésen aludt a vállamon. Ez az eset hasonlított arra, mikor megtudta, hogy a szülei meghaltak. Ha arra gondolok, hogy ő is oda jutott volna... Nem, ő nem jutott oda! Hála nekem! Akaratlanul is büszke lettem magamra, hogy megmentettem A Nagy Szerelmem életét. Hopsz, picit nyálas, de nem baj. Ja, nem, nem én mentettem meg az életét, hanem Harry. Mint mindig. Harry, a nagy hős, Harry, aki mindenkit megment, Harry, mindenki kedvence... Ez se igaz! Végül is ő feladta három perc után! Én még harcoltam Érte! Igen! Ők meg elmentek a másik irányba! Tényleg, mi lehet most velük? Ugye nincs semmi baja Ginnynek?! Kezdek nagyon aggodalmas lenni, nyugodjunk le szépen! Jól van, gondolkodjunk; mit fogok csinálni holnap?
Hiába, nem ment nekem ez a gondolkodás így, hogy dörög és zuhog, bőrig vagyok ázva, aggódom, éhes vagyok, fáj az oldalam, amiből pár órája kiszedtem az üveget, de sajnos még szilánkok maradtak benne, bár mivel a seb enyhén vérzett, abban reménykedtem, hogy a vér majd kimossa. A mosásról jut eszembe, hogy majd vizet is kell szerezni valahogy.
Áh, túl sok a probléma! Lassan-lassan elszundítottam, de ahogyan Mordon mondaná, lankadatlan éberség, ezért én is mindig figyeltem.
Hopsz, elaludtam. Arra ébredtem, hogy Hermione mozgolódik mellettem.
- Hogy vagy? - kérdeztem rekedten. Lehet, hogy nem tett jót ez a hidegzuhany?
- Egész jól ahhoz képest, hogy elájultam.
- Elájultál? - ijedtem meg. - Mikor?
- De hát tudod, a vonat rándult egyet, én elájultam, aztán meg itt ébredtem.
- Nem, Hermione, te nem egyszerűen elájultál, hanem gyakorlatilag meg... - köhögés jött rám - meghaltál - nyögtem ki végül.
- Meghaltam? - nézett rám megütközve. - De hát hogy?
- Kiestél a kupéablakon és beverted a fejedet, vagy nem t'om, és nem lélegeztél. Harry mondta, hogy lélegeztesselek a levegőmmel, vagy a számmal, már nem tudom, sz'al megcsináltam, de te csak nem akartál felébredni, míg egyszer egy nagyon nagyot fújtam és akkor elkezdtél lélegezni - meséltem el röviden.
- Aha. És most mit csinálunk?
- Unk? Nem, nem, nem csinálunk, hanem csinálok. Te itt maradsz, pihensz és vigyázol magadra!
- De...
- Semmi de! Én elmegyek megnézni, mi történt a vonattal, és ha lehet, elhozok kaját meg a láthatatlanná tévő köpenyt és már uccu, itt se vagyunk!
- Uccu? - nézett rám mosolyogva Ő.
- Hallottam valahol, na - néztem rá rosszallóan. - Szerintem én megyek is.
- Ne menj el! - kérlelt kissé sírósan Hermione. Jaj, de édes ilyenkor!
- Muszáj. Maradj itt és legyél csöndben! - mondtam és egy gyors puszit nyomtam a szájára. Hirtelen bevillant egy gyerekkori emlék, amit Charlie mondott; apa pont ezt csinálta anyával, csak akkor anya épp terhes volt Ginnyvel, én meg kajáért bömböltem. Már akkor is szerettem enni. Ki gondolta volna...?
- Nagyon vigyázz magadra! Lehet, hogy a vonatban lehet varázsolni, de nem biztos, így csak végső esetben használd a pálcád. Odafelé is vigyázz, mert szerintem még lesznek halálfalók. Meg nézd meg a halottakat! És akin tudsz, segíts!
- Jól van, jól van, Hermione, majd megpróbálom!
- És nézd meg, hogy látod-e valahol Harryéket! - kiáltott még utánam.
Mordultam egyet (mostanában érzékenyebb vagyok a harrys témákra) és elindultam kifelé az erdőből. Minden vizes és saras volt a tegnap esti vihartól, ráadásul még fújt is a szél, amitől megint majdnem teljesen megáztam. A felkelő napot nem lehetett látni a vastag felhőtakarótól, de érezni lehetett, hogy világosodik. Ahogyan mentem egyre kijjebb, látni lehetett átoknyomokat, elejtett, törött pálcákat, néhol még vérnyomokat is láttam meg elhullott baglyokat, macskákat, varangyokat. Biztos eltalálta szegényeket egy másnak szánt gyilkos átok, val'szeg a halálfalók pálcájából. Még jó, hogy őket találta el, nem pedig a gazdáikat... Jé, az ott nem Pulipinty? De! Jaj szegény! Az ott pedig mellette... Hedvig! Biztos utánunk akartak jönni, de nem értek el odáig...
Közeledett az erdő vége , de ott még szörnyűbb volt a látvány; testek voltak, élők, holtak. Volt olyan, aki még lélegzett, hörgött, nyöszörgött. Kicsit távolabb láttam, ahogy egy barna hajú fiú óvatosan ölel egy zilált, barna hajú lányt, aki a szőke hajú barátnőjét siratja. Zokogása messze hallatszott, bár megpróbálta abbahagyni. Óvatosan megközelítettem őket és láttam, hogy ez Violet és Joel, a lány pedig Violet barátnője Katie. Halkan odamentem.
- Kösz - suttogtam.
- Mit? - szipogta
- Hogy segítettél. Nélküled elkaptak volna.
- Ugyan, egy kis konfúziós bűbáj semmiség - legyintett szomorkás mosollyal, de azért büszkén.
- Ő a barátnőd? - mutattam Katie felé.
- Igen. Ő volt Katie Wang. Most már az örök vadászmezőkön heverészik! - mosolygott. Csodáltam, hogy ilyenkor is tud vidám lenni.
- Miért nem mentek be az erdőbe? - tértem át egy másik témára.
- Mert Violet nem tud fölállni - felelt helyette Joel. - Pedig nem is evett...
- Szemét! - kiáltott rá Violet és dühösen ellökte magától.
- Miért mondod ezt? - kérdeztem gyanakvóan a "szeméttől".
- Nem direkt volt! Csak...
- Kicsúszott a szádon?! - vágta rá ingerülten Violet. - Pedig te elvileg a barátom vagy!
- Ti együtt jártok?! - rökönyödtem meg.
- Nem. Csak barátok vagyunk - válaszolta Violet némi keserűséggel a hangjában, amit Joel minden bizonnyal nem vett észre, különben értené a célzást.
- Tehát miért nem mentetek be az erdőbe?
- Mert nem tudok a lábamra állni, annyira kibicsaklott a bokám.
- Segítsek? - ajánlottam fel.
- Igen, kérlek.
Joellel két oldalt fölkaroltuk Violetet és elkezdtünk az erdő felé vinni. Elég nehéz volt, de nem annyira, mint ahogy Joel célzott rá. Hiába, a mardekárosok már csak ilyenek! Lassan elértük az erdő szélét és még mentünk benne egy darabig, majd leültettük Violetet egy kőre.
- És most mit csináltok? - kérdeztem lihegve.
- Gondolom együtt maradunk - mondta Joel. - Ugye igen?
- Talán.
- Nekem mennem kell - mondtam. - Lehet, hogy nem találkozunk, úgyhogy sok szerencsét! - mondtam és valamilyen megmagyarázhatatlan okból megöleltem Violetet. Csak káprázott a szemem, vagy tényleg féltékeny villanást láttam Joel szemében?
- Neked is - fordultam a velem körülbelül egy magasságban levő fiú felé és kezet fogtam vele. - És inkább bókolj - tettem még hozzá suttogva.
Na, ide hogyan menjek be?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok forogtak az agyamban, miközben az oldalára fordult vonat előtt álltam. Hát nincs más lehetőség, mászni kell!
Nekiveselkedtem és elindultam a vonat kerekein fölfele. Nehéz volt, nem is kicsit, de feljutottam és beugrottam a vonat belsejébe. Itt érdekes módon senki sem volt, még állatok se, viszont utazóládák és kiborult izék borították a - most már - padlót. Ahogy mentem, megláttam valami csillogósat és mikor lehajoltam érte, kiderült, hogy az a rózsa, amit Hermionénak vettem. Óvatosan fölvettem, megtöröltem és kerestem egy valamit, amire fölfűzhetem. Találtam is egy ezüstláncot a lomok alatt, ami épp megfelelt. Ekkor a rózsára koppintottam és a már rózsa eljegyzési gyűrűt ráfűztem a láncra, mint egy medált és fölvettem, hogy majd odaadjam Neki. Erről eszembe jutott az órám és elővettem, hogy megnézzem, hogy van Hermione. A mutató a nem túl bíztató életveszélyben, félelemben, aggódásban címszavakon állt meg.
Eközben az erdőben sötét árnyak mozogtak...
Fél óra elteltével ott tartok, hogy van egy erős hátizsákom, amiben van öt szendvics, két köpeny, egy penna és egy üveg tinta, pergamen, meg még egy pár ruha. Most a mi kupénkat keresem, ami reményeim szerint előttem van.
Reccs!
- A csudába, rálépte Neville bugyuta növényére! - mérgelődtem. Ekkor hirtelen egy tompa hangot hallottam, olyan nyávogásfélét. A hang megismétlődött és már biztos volt, hogy macskanyávogást hallok.
- Csámpás?
Nyávogás.
- Csámpás, hol vagy?
Újabb nyávogás. Elkezdtem kotorni a ruhákat és egyebeket, majd megláttam a vörös szőrkupacot, amit kerestem. Csámpás nyávogott még párat örömében, majd fájdalmában, mert hozzáértem a lábához, ami láthatóan el volt törve.
- Mit is kell ilyenkor csinálni? - tűnődtem. - Ja persze, a nyakamba akasztalak, oké Csámpás?
Az beleegyezően nyávogott, én meg nekiálltam megfelelő anyagot találni. Nem sokára találtam is egy drága selyem fölsőt, amit könyörtelenül szétvágtam a pálcámmal úgy, hogy egy vastag anyagcsíkot kaptam, amit óvatosan Csámpás alá raktam és lassan felemeltem és a nyakamba kötöttem. Úgy láttam, nem ellenzi ezt az új helyet és én örültem, mert Hermione majd örül neki.
Egy újabb fél óra elteltével már eleget beleraktam a táskába, már csak a visszajutás volt gond. Végül kiszedtem és odahordtam a kupéajtókat, amiket előzőleg feldaraboltam és így kikászálódtam kintre, miközben Csámpás fájdalmasan nyávogott a nyakamban.
Ezután már a többi könnyebb volt. Az erdőben vészjóslóan csend volt és mikor megérkeztem a tisztásra, Hermione nem volt sehol, csak egy kézzel írt cetli volt a földön, ahol Hermionének kellett volna lennie:
Kedves Ron!
Harryt szeretem. Elmentem pirkadatkor a Grimmauld térre.
Hermione
-----
Ledöbbentem. Elolvastam újra. Lassan fölfogtam az értelmét. Ez után minden szó tőrként szúrt a szívembe, és mikor újra elolvastam és teljesen felfogtam, akkor az összes tőr kétszer-háromszor meg is fordult. Nem, ez nem lehet igaz! De egy kis hang a fejemben azt mondta, hogy Hermione olyan realisztikus, hogy nem hazudna, főleg nem nekem.
Nem tudtam egy helyben maradni. A pergament bevágtam Csámpás mellé, aki erre fájdalmasan felnyávogott, de nem érdekelt. Már semmi sem érdekelt, csak az, hogy elmenjek innen. Menni, menni messzire, el a valóságtól...
És ekkor tört ki belőlem a düh. Megtorpantam, levágtam a táskám és levettem a nyakamból a macskát, majd rombolni kezdtem. Ágakat törtem, köveket dobáltam, toporzékoltam, törtem-zúztam, miközben ilyenek jártak a fejemben: "Megmentettem az életedet! Én! Hol volt akkor a drágalátos Harryd?! Már rég feladta! Én meg a tűzbe is nyúltam volna Érted, de te inkább a Hős Harryt választottad! Elmentél úgy, hogy annyit se mondtál; szia! Itt hagytál, hadd szenvedjek a vonattal, meg a kajával, de te elmész a Grimmauld térre, ezüst evőeszközzel eszed a vacsorádat, miközben jót röhögsz rajtam, aki gombákat eszik sárosan, míg Te boldogan nyammogsz a pulykán! Utána meg vígan enyelegsz Harryvel! Utállak Hermione Granger!" Hiába tudtam, hogy nem hallja, hiába tudtam, hogy nem igaz, de olyan jól esett mind hozzávágni a képzeletbeli megdöbbent fejéhez.
Mikor elmúlt a dühöm, jött a mérhetetlen fájdalom. Fájt, hogy nincs velem, fájt, hogy így itt hagyott, fájt, hogy ilyen keményen kijelentette, Harryt szereti, fájt, hogy az előző hetekben, hónapokban, sőt, talán években, azt hittem, szeret, vagy legalább kedvel és fájt tudnom, hogy én még mindig szeretem, tiszta szívemből. Ennyi fájdalmat pedig nem tudtam magamban tartani. Térdre estem és zokogni kezdtem, és csak zokogtam, zokogtam magamban, mint egy kislány. Leültem, felhúztam a lábaimat, átkaroltam, majd azon sírtam tovább. Miért én? Miért nem csapta be inkább Krumot, vagy akárkit, de miért éppen engem? Engem, aki szereti és mindentől megvédené, aki kockáztatta érte az életét, aki kiállt mellette, mikor a szülei meghaltak és gondoskodott róla, akivel annyit csókolózott... Miért engem?
Valami nyomta az oldalamat, kivettem hát a zsebemből. Az óra volt, amit Tőle kaptam. Most épp az életveszélyben, félelemben, szerelemben címszavakon állt meg. A magyarázatom egyszerű: életveszélyben van, mert még mindig megy, ki tudja, merre, fél, hogy Harrynek baja esett és szerelmes az előbb említettbe. Egyszerű, mint a karikacsapás!
Lassan lenyugodtam. Odamásztam csámpáshoz és a hátizsákomhoz és kezelésbe vettem a macsekot. Elővettem egy talárt és téptem egy görbe csíkot, majd levettem a tetejéről egy ilyen összecsukódó tűszerűséget, biztos mugli dolog lehet. Erősen rácsavartam Csámpás lábára, aki nem igazán tűrte jól ezt az egész procedúrát, de végül sikerült összetűznöm az anyagokat úgy, hogy ne essen szét a kötés és Csámpás lába is szúrásmentes maradjon. Ezután fölvettem a nyakamba, majd a hátamra a táskát és elindultam. Hogy hova? Hát a Grimmauld térre.
Más két napja úton voltam. Alig ettem valamit, pedig tudtam volna, de nem volt étvágyam. Ilyen is régen volt, hogy Ronald Weasley nem volt éhes! Hű, de cinikus valaki! De jól elbeszélgetek magammal! Mondjuk mással nem is tudok.
Csámpás lába - saját tudományaim szerint - nem javul úgy, ahogyan kéne, de legalább javul. Szegény macsek, nagyon fájhat neki mikor megyek kavicsos területeken.
És én? Az agyam továbbra is elborulva van valahol. Mióta Ő elment, csak arra tudok gondolni, hogy vajon mit csinálhatnak Harryvel, és a fantáziám egyre rosszabbakat és rosszabbakat szül, amiktől csak dühös, majd szomorú. Szörnyű ez a szerelmi csalódás, de nagyon.
De sajnos nem csak ez az egy rossz történik velem. Egyre csúnyábban köhögök és ezen a hó és a havas eső sem segít túl sokat. Már majdnem öt percenként tör rám a köhögőroham és már a mellkasom is fáj bele. Attól tartok, ez már több mint egyszerű megfázás, sőt, lehet, hogy ez már tüdőgyulladás lesz.
És ennyi baj között is csak mentem, mentem tovább a célom felé, a síneket követve, árkon-bokron keresztül. Meg akarom tudni az igazságot. Szeretem Hermionét és úgy gondolom, megérdemlek annyi tiszteletet, hogy elmondja, miért hagyott így itt. Közben az órám rendületlenül mutatta a szavakat, és én már kezdtem aggódni, hogy Hermionénak valami baja lett. Ha már elérte a házat és bent van, akkor miért van még életveszélyben? És miért fél folyton? Vagy kiért?Engem itt esz a félelem és az aggódás! Miért nem válaszol már valaki?
Mikor elveszítem az önkontrollomat, akkor - szégyen, nem szégyen - kitör belőlem a sírás. Néha, csak úgy előjel nélkül elkezdek könnyezni és fáj minden tagom, kábé úgy egy másodpercig. aztán olyan gyorsan múlik el, ahogyan jött.
Úgy a negyedik nap felé járhattam már és éppen Csámpást kötöttem volna át, amikor kiesett a macska-tartóból (így hívom ugyanis azt a selymet, amiben Csámpást hordozom) a cetli, amit Hermione írt akkor. Már kitisztult annyira az agyam annyira, hogy képes legyek újra elolvasni, és miután végigfutottam, egy furcsa dolgot vettem észre; egyes betűk vastagabbak voltak:
Kedves Ron!
Harryt szeretem. Elmentem pirkadatkor a Grimmauld térre.
Hermione
Help me!* Ez egy üzenet! Ez egy üzenet! Hermione lehet, hogy mégis szeret és nem hagyott el! Igen!
De hirtelen lefagyott a mosoly az arcomról. Kimondtam az erdőben, azt, amit a legkevésbé kívántam, sőt, rettegtem tőle, de tudtam, hogy így van:
- A halálfalók elrabolták Hermionét.
* = Akik esetleg németesek, vagy hasonlók, azoknak mondom, hogy ez azt jelenti, hogy Segíts.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;