|
A Black házban
Loony 2009.05.05. 13:01
Hirtelen minden olyan világossá vált. Az óra jelzései, a hirtelen eltűnés és a cetli... a pergamen cetli... pergamen...
- Ronald Weasley, te olyan hülye vagy! - vertem a fejem a fába. - Hiszen Hermionénál hogyan lett volna pergamen, penna és tinta?! Ráadásul a pergamen akkor csont száraz volt, pedig előtte esett! Ó, de hülye is vagyok én!
Fortyogott bennem a düh - a saját magam ostobasága ellen. Csak keseregtem, ahelyett, hogy logikusan gondolkodtam volna! Ez már mindent megmagyaráz! Lassan összeállt bennem a kép, és jobb hallgatóságot nem találván, Csámpáshoz kezdtem el beszélni.
- Egész végig megfigyeltek minket. Várták, mikor megyek el. De miért nem vitték el mind a kettőnket? Mindegy, sz'al megvárták, amíg én elmegyek és utánna körbevették Hermionét és kötelezték, írjon egy cetlit, majd elhoppanáltak vele a Grimmauld térre. Ott tartják fogva. És kínozzák.
Az utolsó kijelentésemen magam is megdöbbentem, de tudtam, igaz. Ezzel ugyanis meg tudtam magyarázni a hirtelen, egy másodpercig tartó kínzó fájdalmat.
Most már még jobban kell igyekeznem vissza Londonba, mert minden perccel tovább van Hermione a börtönében, annál rosszabb. Csakhogy a vonat már majdnem elérte a roxmortsi állomást, így az út nem lesz éppen rövid.
Az még oké, hogy sokáig tart, de hogy ennyire! Öt napba telt, míg elértem London külvárosát! Most éppen a múlton gondolkodom, miközben végignézek magamon.
Már a ruhám sem bizalomgerjesztő; Szakadt ing, nadrág és talár, mind sárfoltos és füvek lógnak ki oldalról, a cipőm pedig ki se látszik a havas sárból. A bőröm karcolásokkal van tele, sebes és varas, a hajam lenőtt, már majd' a vállamat verdesi, az arcom erősen borostás (Hát igen, az úton egy borotvát se találtam.), de a legrosszabb (ezt még a külsőhöz sorolom) a tüdőgyulladásom, mert már biztos, hogy az. Nem tett neki jót sem a vizes ruhában, illetve hóban alvás, sem a folytonos menés és fázás. Viszont, már annyira rossz, hogy egy köhögés igazából már egy köhögő roham, a mellkasom már szinte egyfolytában fáj, sőt, már az orrom is folyik (ami papír zsebkendő nélkül elég kellemetlen) és egyre gyakrabban jönnek ezek a furcsa "jelzések" Hermionétól, amik már elég fájdalmasak, még ha rövidek is.
Most, hogy jobban belegondolok, miért nem mentem előbb inkább Roxmortsba? Ó, hogy az a...! Hiába, az elborult agy nem sokra jó, sőt, semmire se! Most már mindegy, ez van.
Arra gondoltam (már megint), hogy mikor szerethettem bele Hermionéba. Elsőben nem, az biztos, hisz folyton harcoltunk, másodikban meg egy jó ideig meg volt dermedve. Harmadikban viszont már kicsit fúrta az oldalamat, hogy a végén mindent együtt oldottak meg, de akkor gyerekes hülyeségnek gondoltam és elhessegettem. Mondjuk az jó volt, mikor megpofozta Malfoyt! Hát az nagyon tetszett! Erre a gondolatra szélesen elmosolyodtam.
Negyedik? Az már egy más téma. Ott már átléptük a gyerekes veszekedést, és Krum miatt veszekedtünk. Azaz egy fiú miatt, bár én úgy álcáztam, mintha az zavarna, hogy egy másik suliba jár, pedig az zavart igazán, hogy valakivel Hermione jár együtt. Én sosem gondoltam volna akkor, hogy egy fiúval együtt lesz, főleg, hogy hamarabb, mint én, és ez már nagyon fúrta az oldalamat. Én akkoriban arra gondoltam, hogy majd szép lassan megöregszünk kettesben, és mikor már úgy akarjuk, esetleg összeházasodunk és lesz pár gyerekünk, vagy ha már túl későn leszünk a gyerekhez, akkor örökbe fogadunk egyet. Chö, már akkor is a közös jövőnket tervezgettem! És akkoriban ez boldogsággal töltött el, a tudat, hogy Hermionéval együtt fogok megöregedni. Ha nem bírtam esténként elaludni, mindig ezt a képet vettem elő, amit tovább és tovább fejlesztettem, addig, amíg szép lassan el nem aludtam. Jó visszagondolni ezekre az emlékekre, megnyugtatnak kissé.
Ötödik előtt az volt a legjobb, mikor együtt voltunk a Grimmauld téren, Harry nélkül. Egyszer, mikor Hermione monológot tartott arról, hogy mennyire nem érti, hogy Dumbledore viselkedését, miszerint ne írjunk Harrynek, én csak helyeslően bólogattam, de közben örültem, hogy van ürügyem nézni Őt. Emlékszem, mikor már egy ideje csak mondta és mondta, hirtelen megkérdezte:
- Nem untatlak?
- Höh? Mi? Ja, dehogy!
- De hát nem is figyeltél! - nézett rám azzal a megrovó pillantásával.
- Már hogy ne figyelnék? - háborodtam fel. - Csak éppen elgondolkodtam Dumbledore professzor viselkedéséről.
- Nem igaz! Nem is figyeltél arra, amit mondtam, csak... - itt elakadt, zavarba jött - folyton engem néztél - nyögte ki.
- Miért, tán baj, ha az illető mogyoróbarna szemeibe nézek, miközben ő hevesen magyaráz? - szaladt ki a számon a gyors válasz egy bókkal fűszerezve.
A megjegyzésre a mogyoróbarna szemű "illető" kissé elpirult és lesütötte a szemét, majd ezt suttogta:
- Nem, nem baj.
- Akkor jó - suttogtam már én is. A feszültség szikrái ott pattogtak a levegőben, mi pedig egymásra néztünk. Akkor, abban a pillanatban már tudtam, hogy számára sem vagyok közömbös. Talán még olyan dolgot is tettünk volna, amit később talán megbántunk volna, főleg, hogy Hermionénak Krum elvileg a barátja, és szerintem nem örült volna egy olyan látványnak, hogy például csókolózunk volna,de ekkor belépett anya.
- Hát ti meg mit csináltok? - húzta össze gyanakodva a szemöldökét.
- S-semmit, cs-csak Harryről beszélgettünk, hogy mikor jön már - válaszolta zavartan Hermione.
- Hát sajnos azt én se tudom, de Lupin azt mondta, hogy... A többi pedig már nem fontos. Ezek után viszont másnap Hermione írt egy jó hosszú levelet Krumnak (ami kicsit bosszantott). Aztán a tanév alatt is sok levelet írt neki, de aztán egyszer csak nem jött több levél, és mikor megkérdeztem, miért, Hermione csak ennyit válaszolt, de azt nagyon indulatosan:
- Semmi közöd hozzá, úgyhogy le lehet rólam szállni! - Azzal fölrohant a lányok hálóterme felé. Rá két napra pedig véletlenül hallottam Parvati egy elejtett megjegyzést Lavendernek, miszerint "Tegnap nem tudtam aludni rendesen, mert az a ... (Itt egy ronda megjegyzést ejtett el, amiért szívesen behúztam volna neki egyet.) Hermione folyton a párnájában sírt, meg motyogott valamiket, amikből csak annyit tudtam kivenni, hogy: miért írtam annyit, Viktor, féltékeny, és Ron. Na ehhez mit szólsz?" Hát nekem felvillanyozta a napomat ám! Ezek szerint Hermione annyit írt rólam, hogy Krum nem bírta a féltékenységgel, és inkább szakított vele (Ami egy szemét húzás volt tőle!). A Minisztériumban is féltettem őt, és nagyon megijedtem, mikor az a halálfaló egy ismeretlen átkot küldött Hermionéra, amitől hetekig a gyengélkedőn feküdt.
Hatodikban is nagyon jó volt, főleg amikor randiztunk és ápoltam és... Megint elmosolyodtam.
Aztán jött a vonattámadás. Most, hogy így visszagondolok Hermione eltűnésére, minden olyan egyszerű és átlátszó, hogy az már bűn és tragikomikus, hogy nem vettem észre ezt hamarabb.
De most már koncentráljunk a jelenre. Kell szereznem egy taklit, vagy mi a szöszt, ami elvisz a Grimmauld térre. Á, ott egy! Jé, ennek az a neve, hogy taxi! Meg mindegyiknek! Apa megtanított, hogy hogyan használjam ezeket a szerkentyűket. Határozottan odamentem az egyikhez és kinyitottam az ajtaját, majd beültem és bemondtam azon a kis ablakon:
- A Grimmauld térre, kérem.
A sofőr hátranézett, az új utasára, azaz rám és így szólt:
- Sajnálom, ez nem ingyen taxi, kérem szálljon ki.
- De nekem van pénzem! - tiltakoztam. - Nézze csak meg! - Azzal kihalásztam a zsebemből a mugli pénzeket, amiket még a vonaton gyűjtöttem össze és az orra alá dugtam.
- Nos, hát akkor rendben, menjünk a Grimmauld térre! - adta meg magát, miután tüzesen megvizsgálta a bankjegyeket.
Miközben az autó zötykölődött, én átfutottam az előző napokon; azon, ahogyan rohantam, mikor megtudtam, hogy Hermione bajban van és az utána jövő köhögő roham kínzó fájdalmán, majd a türelmetlen Hermione-vészjelzésen, az éhezésen, a fázáson, a hóban alváson és a többin.
- Elnézést, az egy macska ott a nyakában? - nézett hátra a sofőr azon a felső tükrön.
- Nem, dehogy, csak egy olyan... izé...
- Macskaprém?
- Igen az! - kaptam a szaván, nem tudván, mi az a prém, bár a sofőr arckifejezéséből arra következtettem, hogy nem lehet valami kellemes dolog, így hozzátettem: - De nem rossz!
- Úgy érti, hogy nem fájt neki?
- Dehogy! - háborodtam föl. Mégis milyen lehet ez a prém?
- Jól van, na, elnézést, csak hát az ember arra gondol, hogy ha lenyúzzák egy állat bőrét szőröstül, akkor az nem kellemes neki.
- Lenyúzzák?! Úgy érti, lehúzzák egybe a bőrét?! - rökönyödtem meg.
- Hát persze, hogy úgy! Hogyan, máshogy készülhetne egy prém? Kivéve, ha az a macska még él.
- Nem, nem él! - tiltakoztam hevesen. - Cs-csak... nem... én... csináltam - köhögtem, mert hogy közben rám jött egy köhögő roham.
- Ne vigyem inkább kórházba? - ártotta bele már megint az orrát a dolgaimba.
- Nem! Csak vigyen a Grimmauld térre és hagyjon békén! - kiabáltam rekedten.
- Jól van, na.
Az út további része csöndben telt, a sofőr láthatóan meg is sértődött, de nem érdekelt. Hermionét akartam látni. Mikor odaértünk az érintett helyre, a szívem a torkomban dobogott, odadobtam a mugli pénzt a sofőrnek, nem törődve azzal, hogy az biztosan sokkal több, mint azt megérdemelne. Ott állt előttem a 13. és 14. számmal ellátott ház, s közte Hermione börtöne. Ám hátat fordítottam neki, és előbb bementem a tőlem pár méternyire lévő parkszerűségbe. Bementem egy terjedelmes tuja alá, leraktam a nyakamból Csámpást és levettem a táskámat, amiből kivettem a pálcámat, majd elővettem a megtakarított, kissé kőkemény tökös derelyét és leraktam a macsek elé. Kivettem még két talárt, amibe óvatosan becsomagoltam a fájós lábú állatot és ilyen szavakat intéztem hozzá:
- Most itt hagylak. Nem tudom, hogy viszont látsz-e még engem vagy Hermionét valaha, de remélem. Ha kislányt látsz erre jönni nyávogj panaszosan, de ha barátságtalan vagy túlöltözött, kicicomázott embereket látsz, lapíts! Hátha befogad egy aranyos család, de el ne szökj tőlük! - mondtam neki a tippeket, majd megpusziltam a koszos homlokát.
Hátra sem nézve kisétáltam a parkból, és elindultam a Grimmauld tér 12. számot viselő épület felé, amit csak én láthattam. Elővettem a pálcám és nagy levegőt vettem, hogy megnyugtassam doboló szívemet, majd beléptem.
*~*~*~*
Mint ahogyan az elmúlt napokban, most is az alacsony tetőn lévő résen nézett ki az utcára a megkínzott arcú lány, akit az egykori menedéken tartottak fogva, azon belül is egy hippogriff volt lakhelyén. Hermione azóta, amióta idehurcolták a halálfalók, vészesen lefogyott, arca beesetté vált és vágásokkal volt tele, amit az a sok kínzás okozott. Amikor épp nem kínozták, akkor a deszkák között nézte a muglik életét. Már tudta, hogy a szomszédban mikor indulnak munkába, iskolába és tudta, mikor jön a postás. Éppen két vígan hógolyózó fiút nézett, amikor meglátta a taxiból kiszálló magas, hajléktalan külsejű férfit, aki vörös hajat viselt sáros üstökén és egy szőrös izét a nyakában.
- Ron... - suttogta reménykedve. Ahogy jobban megnézte, látta, hogy a fiú haja hirtelen megnőtt, szinte a válláig ért, ami jól áll neki, állapította meg magában Hermione. Ron megállt szemben a házzal, majd kitört rajta a köhögés. Hirtelen megfordult és határozott léptekkel elindult a park felé. Hermionét csalódottság töltötte el; legalább egy kis izgatottságot várt volna, ha már itt van tőle egy köpésnyire. Kivéve, ha elhitte azt, amit leírt. Erre félelem öntötte el, nem akarta, hogy azt higgye, Harryt szereti, miközben igazából őt. De hirtelen Ron újra ott volt a ház előtt és most már biztos léptekkel közeledett az ajtó felé.
- Ne... - ijedt meg Hermione. - Ne gyere be! Hallod? NE GYERE BE! - Ám hiába volt már minden kiabálás, minden szitok, minden könyörgés, hiszen hallotta ő is, ahogyan odalent nyílik az ajtó.
----------------------------------------
Ahogyan beléptem, egyszerre két dolog csapott meg: a bűz és a pára, amiktől természetesen köhögnöm kellett (Mondjuk mitől nem mostanában?). Köhögés közben a szívem majd' kiszakadt a helyéről izgalmában, hiszen most az ellenség házában vagyok, bármikor megölhetnek, csendben kéne lennem, nem pedig világgá köhögnöm, hogy hol vagyok! A válasz már jött is lentről, a konyha felől, ahonnan még jött a bűz és a pára is.
- Te vagy az, Dolohov? - kérdezte Bellatrix Lestrange, amire bár felelni nem, köhögni azért tudtam. - Gyere már le, kiment a sárvérű vacsorája! - Fuj, ezt kapja enni Hermione? Hát ennek már a szaga is borzasztó!Olyan, mint a záptojás, a büdös kölni és egy csipetnyi ürülék különleges egyvelege, "megszórva" vaníliával. Gusztustalan! De most mégis mit tegyek? Az lesz a legjobb, ha fellopózom a lépcsőn.
Halkan elkezdtem a lépcső felé menni, és már az első fordulónál jártam, mikor alattam újra felhangzott Bellatrix gyanakvó hangja:
- Dolohov, merre vagy?
Megszaporáztam a lépteimet, de ezzel csak azt sikerült elérnem, hogy egy elég nagy porfelhőt hagytam magam mögött a koszos, hónapok óta nem takarított lépcsőn, ami lassan elkezdett lefelé kúszni, jelezve a ház mostani tulajdonosának az illetéktelen behatolót.
Hallottam, ahogyan lassan, óvatos, szinte hangtalan lépésekkel megindul a lépcső felé, amire nagyon megijedtem. Hiszen maga Bellatrix Lestrange jön a hátam mögött, azzal a feltett szándékkal, hogy kinyír, mielőtt meglátná, hogy ki is vagyok valójában, sőt, rosszabb esetben előbb kikínoz belőlem mindent! Most mégis mit tegyek?
Nem volt más választás, vagy le, vagy fel és én inkább az utóbbit választottam, abban a reményben, hogy ott magasabbak a túlélési lehetőségeim. Megindultam felfelé, nem törődve a hanggal és a porral, sőt, inkább kavartam a port, hogy Bellatrix köhögni kezdjen, de ez egy perc múlva visszaütött rám; a portól és a futástól már én kaptam köhögő rohamot, pedig már majdnem elértem a ház tetejét, ahol nagy valószínűséggel Hermionét tartják (erre akkor következtettem, mikor beléptem az ajtón, ugyanis akkor valahonnan fentről egy kiáltást hallottam). Már épp újra nekiveselkedtem volna a Bellatrix okozta félelemtől hajtva, ám ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam: megjelent előttem két halálfaló, közte az igazi Dolohovval. Meghökkenve hátráltam és előkaptam a pálcámat, de ők gyorsabbak voltak; nekicsapódtam a falnak és összeroskadtam, de eszméletemnél maradtam. Amilyen gyorsan csak tudtam, küldtem az átkot:
- Obstructo! -, de már késő volt. Dolohovhoz és a másik halálfalóhoz már felért Bellatrix is és amint meglátott, szélesen, mégis vérfagyasztóan elmosolyodott.
- Megmondtam, hogy eljön - mondta, azzal rám szegezte a pálcáját. - Crucio! - kiáltotta. Újra átéltem azt a kínzó, minden porcikámat gyötrő fájdalmat, amit akkor, mikor Piton kínzott, de ez sokkal erősebb és hosszabb volt: nem akart abbamaradni, én pedig nem tehettem mást, mint üvöltöttem. Legyen már vége, bármi áron, csak legyen vége!
Ekkor Hermione jutott az eszembe,hogy neki mennyi kínzást kellett kiállnia, milyen borzasztó ételeket kapott, neki még családja sincs, nincs senkije, csak én, így nem adhatom fel, Hermione miatt nem!
Már nem üvöltöttem. Csöndben feküdtem a földön és meg-megrándultam, majd minden izmomat megfeszítve felemelkedtem a földről és ülő helyzetbe tornásztam magam, majd a falnak támaszkodva nagyon lassan felálltam, miközben minden tagom remegett. A lassú mutatványt a halálfalók érdeklődő-szánakozó-csodálkozó arckifejezéssel nézték. Aztán minden erőmet összeszedve gyors mozdulattal egy átkot küldtem Bellatrix felé, akit ez két szempontból ért váratlanul: hogy az eddig lassú mozgásomban hirtelen gyorsasággal, és némán küldtem az átkot, ami, bár nem találta el, azért megszüntette a kínzó átkot; a remegés megszűnt, biztosabban álltam a lábamon és képes voltam pajzsot varázsolni magam elé, mikor a két halálfaló egy-egy zöld átkot küldött felém, de három jól képzett varázsló ellen esélyem se volt, mikor az egyik piros átkot, a másik egy jobb egyenest küldött felém, főleg, hogy mind a kettő célba is talált. Az utolsó, amire emlékszem, hogy reccsenést érzek az orromnál és aztán minden sötét lett.
- Ron! Ron! - zokogott Hermione. Észrevettem, hogy a földön fekszem, a fejem Hermione ölében, aki ringat, miközben az orromból kiszökő vért próbálja elállítani egy nagyobb, de már így is átpirosodott anyagdarabbal. Óvatosan fölemeltem a kezemet és megfogtam az övét, mire ő összerezzent. - Jaj, Ron... - csak ennyit tudott mondani. Ringatta a felsőtestemet, mint egy gyereknek, közben pedig reményvesztetten zokogott.
- Hermione... - én is csak ennyit tudtam nyöszörögni. Hosszú percek és megannyi könny után fölültem mellé és átöleltem. - Nem lesz baj - nyugtattam -, itt vagyok, nyugi. Itt vagyok - suttogtam.
- Meg fogunk halni. Elkaptak minket és meg fognak ölni, ha nem mondjuk el, hogy hol van Harry - zokogta.
- De hát ha nem tudjuk! Különben is, miért csak téged fogtak el, miért nem jöttek utánam, ha annyira ki akarnak nyírni? - tettem fel az ésszerű kérdést. Hermionénak a sírása is elakadt. - Hermione? - néztem rá gyanakodva.
- Az én hibám! - jajdult fel. - Miután elmentél, jött három halálfaló és kérdezték, hová mentél, mire azt mondtam, Harryt mentél keresni. Erre megjelent Bellatrix, és azt mondta, hogy akkor írjak egy üzenetet, hogy utánam gyere. Azért írtam azt, hogy szeretem Harryt és utána mentem, mert az annyira átlátszó volt! Ugye az volt...? - bizonytalanodott el elkerekedő szemeim láttán. - Te elhitted?! - kapta a szája elé a kezeit.
- Hát persze, hogy elhittem! - tajtékoztam. - Nem vagyok hozzászokva, hogy Hermione Granger hazudik!
- De én sosem szerettem Harryt! - kiabált már ő is. - Mégis honnan gondoltad, hogy én ilyet írnék magamtól?
- Mert én bízok benned!
- Ebből nem úgy tűnik! - ordibált Hermione.
- Akkor mond ki!
- Mit?
- Hogy szeretsz!
Csönd. Hermione meghökkenve néz rám, a szívem vadul dobog. Cipőkopogás hallatszik. Kicsapódik az ajtó és belép Bellatrix, megfogja a hajamat és felhúz a földről, ahol eddig vitáztunk. Hermione feleszmél, utánam kap és átkulcsolja a kezeivel a lábamat.
- Ne! - kiáltja.
- Csönd legyen! Vagy azt akarod, hogy egyáltalán ne legyen vallatás? - Hermione azonnal elengedi a lábam. - Jó babuci, tudja a dolgát, de kár, hogy sárvérű! - A "sárvérű" szónál a szemem tüzelni kezd a dühtől. - Talán valami baj van? - néz rám kérdőn.
- Nem - szűröm ki a számon.
- Pompás. Kifelé! - Kitaszított az ajtón, a hajamnál fogva, maga előtt tolva letaszigált a lépcsőn, közben kedélyes hangon csevegett:
- Megnőtt a hajad. Így rosszabb, bár legalább jobban meg lehet markolni. Egyébként mit eszel azon a sárvérűn?
- Ne hívja így! - ripakodtam rá. Rossz ötlet volt.
- Nekem te csak ne parancsolgass! - kiabált rám, és hogy komolyan vegyem szavait, hirtelen elengedte a hajamat és előretaszított, minek következtében legurultam a lépcsőn a fordulóig, és csodával határos módon nem tört ki a nyakam. Összekuporodva feküdtem a földön,de Bellatrix hamar beért, hajon ragadott, és ment velem tovább, mintha misem történt volna.
- Komolyan, egyáltalán szereted? Vagy csak játszol vele, mint egy...
- Szeretem! - kiáltottam. Még ezt is kétségbe akarja vonni?! Szemét halálfalója!
- Nocsak-nocsak...
Közben leértünk a földszintre és bementünk a nappaliba, ahol szegényes bútorzat és kemény fapadló uralkodott szőnyeg nélkül. Riasztó látvány volt, és volt egy olyan érzésem, hogy itt hallgatják ki a foglyokat, mert néhol pirosas foltokat láttam a földön.
Bellatrix letaszított a sarokba és hozzáfogott:
- Hol van Potter?
- Nem tudom. - Pálcasuhintás, éles fájdalom a mellkasomtól a derekamig, érzem, ez nem lesz kismiska. Elkezdtem vérezni, amit kínzóm elállított, de még nem hagyta abba, bőven nem.
- Azt kérdeztem: hol van Potter? - mondta el újra, tagolva, minden szót kihangsúlyozva és a szemembe nézve. Elkaptam a tekintetem, nem akartam, hogy kutakodjon a fejemben. - Hát jó, ha te ezt akarod... - egyenesedett fel. meglendítette a pálcáját és cruciót küldött rám. Megpróbáltam nem ordítani, de nem sikerült, a beérkezésem és az akkori védekezés minden erőmet kiszívta. Féltem, hogy ha Hermione meghallja az ordibálásomat és valami őrültséget csinál, baja lesz. - Hol van Potter?! - kiáltotta túl az üvöltözésemet.
- Nem tudom! A vonaton elváltunk és azóta nem láttam és nem is kerestem! - buktam ki, nem figyelve arra, mit mondok, mintha valaki távol kiáltotta volna, de nem én. A kínzás elveszi az ember eszét!
A varázslat abbamaradt. Bellatrix a megvilágosodás fényével a szemében nézett le rám. Elszóltam magam. Ebből baj lesz. Nagy baj.
- Dolohov! - kiáltott maga mögé, ahonnan előjött a nevén nevezett halálfaló. - Hozd le a sárvérűt!
- Ne! - kiáltottam rekedten, mire ő csak rám mosolygott.
Pár perccel később lábdobogást hallottam és megjelent a nappali ajtajában Hermione megnyúzott alakja.
- Ron! Jól vagy? - rohant oda hozzám.
- Ő egyenlőre igen - válaszolt Bellatrix kárörömmel teljes hangja -, de elmondta az igazat, amit te nem, vagyis hogy Weasley nem ment Pottert keresni. Jól mondom?
Hermione elkerekedett és rémülettel teli szemmel nézett rám.
- Nem akartam... - nyögtem.
- Én annyi napig kibírtam, te meg már az elsőnél feladod? - nézett rám megütközve. Na, ettől begurultam, de nagyon.
- Elnézést, de te nem fagyoskodtál odakint, nem aludtál havon, nem hallottad a vadállatok hangjait éjjelente, neked nincs tüdőgyulladásod, nem vigyáztál egy törött lábú macskára, nem élted át, milyen az, ha azt írják neked, hogy a legjobb barátodat szeretik, nem téged és miután végre megtalálod és miatta az életedet kockáztatod, még annyit se képes kinyögni, hogy "szeretlek"! - kiabáltam rá, minden dühömet és energiámat kiadva ezzel. Ezek után már csak köhögni tudtam, de azt nagyon.
- Elég legyen! Beköpted a sárvérűt és ezért most felelni fogsz... Vagy inkább ő fog felelni! Ő úgyis sárvérű, azokért meg nem kár. Tehát hazudtál nekem? - fordult Hermione felé. - Rossz ötlet volt, nagyon rossz... Crucio!
Hermione felsikoltott és rám esett. Korához és előző alakjához képes nagyon könnyű volt, lefogyott. Éreztem, ahogyan remeg az átoktól. Megfogtam a kezét és megszorítottam, hogy tudja, itt vagyok vele.
- Ereszd el! - kiáltott rám Dolohov és egy átokkal visszaküldött a sarokba.
Nem hagytam magam, előkúsztam a sarokból, odahúztam magam Hermione mellé, mire Bellatrix megszüntette a varázslatot.
- Menj onnan!
- Nem! - A szemembe nézett és én álltam a tekintetét.
- Hát jó - egyenesedett ki -, ha te így, én úgy. Nincs több kínzás, nem tudják, hol van Potter. Ezek után viszont szükségtelen őket életben tartani. Legalább Grayback is jól fog lakni valamivel.
Ekkor sok minden történt: én megöleltem Hermionét, ő belefúrta az arcát a vállamba és valamit nagyon mondani akart, ami kábé úgy hangzott, mint "Szeheetlheee", Dolohov kéjesen vigyorgott Bellatrix ránk irányította a pálcáját, a nappali ajtaja berobbant, éreztem a nekem csapódó súlyos fadarabot, valamint hogy a betegség eluralkodik rajtam, feszíti a mellkasom, hiába köhögök, nem tudom megakadályozni, zöld fény villan, majd minden elsötétül...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;