|
Nincs szükségem a harmadikos Ronra!
Loony 2009.05.05. 13:03
Sötétség. Ez volt az első, amit valamennyire meg tudtam állapítani. Aztán úgy éreztem, mintha mennék, lépkednék a sötét talajon, majd kiderült, hogy valakinek, egy tőlem alacsonyabb emberre támaszkodom és ő húz engem. Ennek a valakinek bozontos, barna haja és ziháló légzése volt.
- Mi történt? - kérdeztem rekedten és halkan, de Hermione úgy összerezzent, mintha a fülébe ordítottam volna.
- Jesszusom! Halkabban! - Aztán, mintha fölfogta volna, hogy kivel beszél, finoman a nyakamba vetette magát. - Ron! Felébredtél! Élsz!
- És ez olyan különös? - néztem rá kissé álmatagon.
- Hát persze! Na de várj, lefektetlek ide és elmondom, mi történt - mondta izgatott hangon, miközben lefektetett az enyhén havas földre. Most néztem csak meg, hogy milyen helyen vagyunk: egy erdő képe tárult elém, de ez az erdő valahogy ismerős volt a magas fáival, a talajból kinyúló gyökerekkel, az áthatolhatatlan sötétségével. Mintha már jártam volna itt, valamikor, nem is oly régen... Áh, az agyam lassan járt, mintha fejbe kólintottak volna. És tényleg; mikor kitapogattam, hol fáj, egy enyhén vérző dudort találtam.
- Te Hermione, ez nem a Grimmauld tér - esett le lassan.
- Hát persze, hogy nem! - forgatta egy picit a szemét, mintha csak egy későn megírt háziért róna meg. - Mondom is az elejétől: mikor rajtad eluralkodott a tüdőgyulladás, vagy az idegesség, vagy mindkettő, és akkor betörték az ajtót Rémszemék, és kisebbfajta harcba keveredtek Bellatrixszal, de mivel a Rend tagjai, akik idejöttek, azok nyolcan voltak a szüleiddel, Billel és Hagridal, aki egymagában leterítette az egész bagázst, de sajnos sikerült jelzést küldeniük még, utána pedig Bill mondta, hogy fogjalak jó erősen, majd elhoppanált velünk a... - itt elakadt a figyelmem, éreztem, hogy magába szív a puha sötétség és én nagy örömmel hunytam le a szemeimet...
- Ron! Ron, ébredj! - rázogatott Hermione. - Muszáj tovább mennünk! Hallod? - Azzal benyúlt a hónap alá és többé-kevésbé álló helyzetbe húzott. - Kérlek szépen, emelgesd a lábaidat, jó?
Megpróbáltam eleget tenni a kérésének és léptem egyet, kettőt, hármat, négyet, de hiába, olyan volt, mintha vízen akarnék járni; az ötödik lépésnél a lábam kicsúszott alólam, én pedig ismét elvesztettem az eszméletemet (ami már egy kicsit idegesítő is volt)...
Meleg, puha ágy, bágyadt, téli délután, sajgó fej... Ezeket éreztem, mikor lassan kinyitottam a szemeimet. Gyorsan megállapítottam, hogy a gyengélkedőben vagyok, ami meg sem lepett. Na jó, egy kicsit, mert hát érdekelne, mivel juttatott a gyengélkedőre az az agyalágyult Malfoy. Épp ki akartam kelni az ágyból, hogy elintézzem egyes folyóügyeimet, mikor észrevettem, hogy milyen magas vagyok: mint akinek a lábait megtoldották még egy féllel, és egy ruhakefe sűrűségével "díszítették" volna, de a felsőtestemről is el lehetett volna mondani ugyan ezt. Nem értettem! Mi történt velem? Meddig voltam én ágyban?! A válasz - egyelőre - felelet nélkül maradt, bár a zűrt a fejemben fokozta Hermione belépő alakja, ami szintén megváltozott: bár magasabb nem igazán lett, a haja hosszabb volt, az arca vágásokkal tarkított (Mi a francot csinált az a Malfoy?!) és kissé elnyűtt, karikás szemei azonban boldogan csillantak föl láttamra és a nyakamba vetette magát az én teljes megrökönyödésemre.
- Ron! Felébredtél! - ujjongott, majd megcsókolt. Alig sikerült eltolni magamtól a megőrült nőszemélyt, aki elfoglalta Hermione helyét.
- Hermione, te meg mi a fenét művelsz?! - tajtékoztam annyi megvetéssel a hangomban, hogy annyitól egész sereg mágus vérig sértődött volna. - Teljesen meg vagy őrülve?! Megcsókolsz... Őrület! - lassan lerogytam az ágyra és csak néztem magam elé, "ízlelgetve" Hermione csókját. Hát azért nem volt rossz, elismerem, de hát mégis...!
Közben Hermione is szóhoz jutott, mert hogy ő, ha lehet ilyet, még jobban megrökönyödött a viselkedésem:
- Hogy nekem mi bajom? Inkább neked mi bajod! - kiabálta immár dühösen.
- Nekem?! Harmadikosok vagyunk, az isten szerelmére! - vágtam vissza az ésszerű válasszal.
Ekkor éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Hermione nézett rám megütközve, majd mint aki mindent megértett, lerogyott a legközelebbi ágyra. Mikor bejött Madame Pomfrey, akkor már szíve mélyéből zokogott, én meg tüdőből köhögtem.
- Nono, máris túlterheltük magunkat? Mi zaklatta ennyire fel, Miss Granger? - fordult a keservesen zokogó Hermione felé, mire ő a zokogás és a nevetés eszelős egyvelegével ezt válaszolta:
- Mikor beütötte a fejét egy nagy kőbe, amnéziás lett! Harmadikosnak hiszi magát!
- Igen? - morfondírozott. - Mennyit írunk, Mr Weasley? - tette fel az alapvető kérdést.
- Most már ezerkilencszázkilencvennégyet, de még harmadikosak vagyunk... Vagy nem? - bizonytalanodtam el.
- Nem, Ronald, már hatodikosak vagyunk és mi együtt járunk! - zúdította rám az információkat a még mindig eszelősen síró (vagy nevető?) Hermione.
A hatodikosak szó úgy csapott le, mint a pöröly. Három év gyakorlatilag kiesett az életemből?! Nem tudom, milyen okból, de a szívem sajogni kezdett, mikor a zokogó Hermionéra néztem. Felálltam, hogy vigasztaljam, de amit meglátta, mire készülök, a szemében olyan harag és reményvesztettség lobbant, amitől megdermedtem, de Hermione visongás szerű hangja sem bíztatott a vigasztalására:
- Nem! Ne vigasztalj! Ne gyere a közelembe se! - kiáltotta, azzal felpattant és elrohant a gyengélkedő ajtaja felé, de az ajtóból még visszafordult és - immár - higgadt hanggal hozzátette: - Nincs szükségem a harmadikos Ronra! - és ezekkel a szavakkal lépett ki a gyengélkedőből.
Az elkövetkező napokban annyi információt kaptam, hogy az egy életre elég lett volna. A kimaradt osztályrészekről nem is beszélek, inkább csak a mostani helyzetről, azaz hogy a halálfalók elfoglaltak minden lehetséges helyet, ők uralják a varázslótársadalmat, muglikat, sárvérűket, vérárulókat irtanak, és akik maradni akarnak a jó oldalon, azok mind a Roxfortba jöttek és szervezkednek, de már bejutni is nehézkes volt, ugyanis az iskolát körbevették a halálfalók, bár Dumbledore bűbájaitól nem tudnak bejutni, továbbá a családom és Harry is ide jött (És Harry és a húgom is együtt vannak! Még ilyet!), most pedig várják a háború végét, ami értelemszerűen itt lesz - remélhetőleg minél később.
Bár Harry mindent elmondott, amit tudott a kimaradt évekről, az érzéseimet nem tudta visszaadni. A tüdőgyulladásomból szépen gyógyultam, bár a kínzóátkok némiképp rontottak a helyzeten.
Amit azonban a legjobban bántam, az Hermione és az iránta érzett érzéseim elvesztése volt. Mióta Hermione kiviharzott a gyengélkedőből, azóta folyton csak az ő szavait hallottam magamban és az ő csókját éreztem, amit akkor annyira elleneztem. De hiába kértem, hozzák be csellel vagy juttassanak ki hozzá, hadd beszéljek vele, Hermionét és Madame Pomfrey-t nem lehetett becsapni, így azóta csak annyit hallottam Hermionéról, hogy már gyógyulgat, jobbul az állapota. Még Ginny sem segített, pedig ő nagyon jóban van Hermionéval, de azt állította, nem tud semmit. Aztán egy délután bejött Luna.
- Szia Luna! - köszöntem a lánynak. - Hogy van Hermione?
- Szia neked is! - köszönt álmatagon. - Hermione pedig sír, mint mindig - vonta meg a vállát.
- Hiányzom neki? - kérdeztem reménykedve és közben azok gondolkodtam, mi üthetett belém.
- Igen, nagyon is - felelte nemes egyszerűséggel.
- Haragszik rám?
- Inkább magára.
- Magára?! - hökkentem meg.
- Igen, mert nem tartott eléggé, vagy nem váltott meleggé, nem hallottam pontosan. - Erre a mondatra kicsit elmosolyodtam.
- Beszélhetnék vele?
- Nem, nem akarja.
Kicsit elgondolkodtam ezen. Hogyan lehetne mégis elmondani neki az érzéseimet?
- Luna, hoznál kérlek pennát és pergament? - kértem hirtelen támadt ötlettel.
- Aha, persze - mondta, majd elviharzott.
Körülbelül öt perc alatt visszaért, és amíg ő távol volt, én megfogalmaztam magamban a levelet. Mikor megkaptam, amire szükségem volt, elkezdtem írni a levelet:
Kedves Hermione!
Tudom, nem akarsz velem beszélni, de én mindenképpen el akarom mondani, hogy nagyon sajnálom, hogy amnéziás lettem. Tudom, nem tehetek róla, de te még annyira sem, mert én voltam az, aki folyton eszméletét veszti, te erősen tűrtél mindent, és még így is te húztad a rövidebbet. Nem mondom azt, hogy higgadj le, sírd ki magad, ha neked így a jobb, de arra szeretnélek kérni, hogy te is gyere be hozzám (én hiába kérleltem Madame Pomfrey-t, ő hajthatatlan volt, így én nem mehetek oda hozzád) és mondd el az érzéseidet, mert attól biztosan visszatérne az emlékezetem. Nagyon várlak! Ron
Odaadtam a levelet Lunának, aki elviszi Hermionénak. Egész nap vártam, de nem jött se levél, sem Hermione. Pedig én nagyon akartam emlékezni! De tényleg!Szerettem volna visszakapni az emlékeimet, mert rettenően zavart, hogy tudtam, hogy szeretem, de nem éreztem.
Harry minden nap bejött hozzám, de közben a könyvtárba járt keresni egy olyan varázsigét, amivel szembe tud szállni Voldemorttal, amikor eljön az ideje. Segíteni akartam, de még mindig nem engedtek ki, pedig már nagyon untam a gyengélkedőben tespedést. Már arra vetemedtem, hogy a párnám alatt talált bájitalos tankönyvet olvasgassam, mikor egyszer csak nyílt a gyengélkedő ajtaja.
- Szia - köszönt Hermione.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;