|
Mi lenne velem nélküle?
Loony 2009.06.24. 15:22
- Szia! - köszöntem vidáman és izgatottan felültem. - De örülök, hogy itt vagy! - Már az is furcsa volt, hogy ez igaz volt. Hermione fanyarul elmosolyodott, de nem lépett közelebb. - Gyere, ülj le! - mondtam, miközben helyet csináltam magam mellett az ágyon. Hermione odajött, de egy székre ült le mellettem. Kicsit csalódott voltam, de megpróbáltam elfojtani. - Megkaptad a levelemet? - Hülye kérdés, gondoltam magamban.
- Igen, meg, bár két nappal később, mert Luna nem találta a sok plimpicsalitól - mondta szomorkás mosollyal. A hangja rekedtes volt, mintha nem rég is sírt volna. - Figyelj, nem azért jöttem, hogy elmondjam neked az érzéseimet, hanem mert egy mondat felkeltette bennem az érdeklődést - szögezte le rögtön. Hát, ez fájt, de azért kíváncsi tekintettel fordultam felé. - Azt írtad, hogy te ájuldoztál el mindig, emlékszel? - Amikor bólintottam, folytatta: - De te erre honnan emlékszel? Mert ez azelőtt volt, hogy beverted a fejed abba a kőbe, úgyhogy... - itt egy kicsit elakadt, bár mindeddig tárgyilagosan beszélt, mintha csak egy átváltoztatástan házit magyarázna.
- Úgyhogy? - kérdeztem, mert már engem is érdekelt a dolog.
- Visszahozhatnánk az emlékeidet - fejezte be a mondatot.
- De hogyan? - ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Nem emlékszel, hogyan emlékeztél vissza ezekre? - kérdezte fürkésző tekintettel.
Ezen elgondolkodtam.
- Talán... - kezdtem pár másodpercnyi némaság után. - Talán amikor Harry mondta, hogy te mondtad, hogy megszöktünk és én folyton rosszul voltam... Igen, akkor! - bólogattam hevesen. Hermione elgondolkodott.
- Esetleg megpróbálhatnám, hogy szavakat mondok - nem érzéseket! - emelte fel a mutatóujját figyelmeztetően. - És hátha eszedbe jut róla valami a... kettőnk érzéseiről - nyögte ki végül.
- Oké! - egyeztem bele. Bármit, csak emlékezzek!
- Rendben, kezdem - kényelmesen elhelyezkedtem törökülésben és felé fordultam. - Harmadikosnak hiszed magad, igaz? - Kelletlenül bólintottam. - Akkor kezdem a negyedikkel - Mély levegőt vett, majd kimondta az első szót, amit a leghatásosabbnak érzett: - Viktor.
És ekkor beugrottak - nem is beugrottak, inkább berobbantak - a negyedikes érzéseim a bállal kapcsolatban. Az arcomat bár nem láttam, éreztem, hogy az izgatottság hirtelen eltűnik az arcomról és átadta a helyét a dühnek és a féltékenységnek; szemem összeszűkült, szemöldököm dühösen lecsúszott, számat szorosan összezártam, számat összeharaptam miközben dacosan kihúztam magam, mint egy dühös kakas. Hermione csodálkozó arcot vágott, miközben úgy mellesleg megjegyezte:
- Úgy látom, máris emlékszel.
És mielőtt még bármit végiggondolhattam volna, elkezdtem szinte sziszegve mondani, ami épp az eszembe jutott - nem figyelve rá, hogy közben Hermione árgus szemekkel figyel.
- Bejöttetek... én alig mertem hinni a szememnek... Hiszen ott nem neki kéne lennie! Aztán táncoltatok... az volt a legszörnyűbb. Te ott vagy, gyönyörű, sima hajjal, még szebb ruhában, vidáman és Krummal táncolsz... pedig velem kéne... Persze tudom, úgyse lenne hozzá bátorságom, bár ha talán nem lett volna ott Krum és velem jössz a bálba... talán akkor... esetleg... - hirtelen észbe kaptam és levettem a szememet az ablakról, ahova tehetetlen dühömben néztem és Hermionéra pillantottam: az arckifejezése meglepett volt, de mintha a szemében - hetek óta először - kis rejtett vidámság lenne. - Öhm, úgy értem, hogy izé... emlékszem, no! - mondtam, zavaromban össze-vissza hadoválva. Lesütöttem a szemem, szégyelltem, hogy ilyen könnyen elkotyogtam a sokévnyi titkomat, amiről még Harry sem tudott.
- Emlékszel az egész évre? - kérdezte komolyan, bár a hangjából kiéreztem az alig leplezett vidámságot.
- Aha.
- Oké. Ötödik jön. Hmmm... - eltöprengett a múlton. - Esetleg... A karácsony előtt? Még amikor a suliban voltunk. Az utolsó DS edzés a szünet előtt? - kérdőn nézett rám.
Most tovább kellett gondolkodnom, mire eszembe jutott, de mikor kiástam az emlék mellé az érzést, abba belepirultam. Hát persze, Harry és Cho csókja... Hú, de irigyeltem a bátorságát! Ötödikben egy csomószor voltunk kettesben Hermionéval, de én persze nem tettem semmit! Én bolond nem mosolyogtam rá elégszer kedvesen, kevesebbet kellett volna cikiznem, talán megfoghattam volna a kezét... És ezekre felelte az ironikus énem azt, hogy ő erre értetlenül nézne rám, megkérdezné, mit csinálok, esetleg dühös lenne, mert hát neki végül is ott van Krum! Nekem meg senki. Már arra is gondoltam akkor, elkezdek járni valakivel, hogy megnézzem, féltékeny-e, de elborzadtam arra a gondolatra, hogy akkor nem állna szóba velem. Mert ez mindenképpen így lett volna.
Hermione csettintett a szemem előtt egyet, mire rá figyeltem.
- Hahó, itt vagy?
- Aha, persze. - Nem is vennem észre, mennyire elkalandoztam. - Hol is tartottunk?
- Hatodikra emlékszel, nem? - kérdezte, egy kis reménykedéssel.
- Hellyel-közzel - Tényleg így volt. Arra emlékeztem, amit Harry mondott, meg amire magamtól jöttem rá. - De azért mondj valamit te is!
- Nem... - Hermione zavartan kapkodta a tekintetét, szeretett volna kibújni ezalól a kérdés alól. - Mivel ilyen gyorsan beugrottak az... emlékeid, ezért szerintem csak meg kell erőltetned magad, hogy minden eszedbe jusson... Én már azt sem értem, hogyan tudtál ilyen gyorsan visszaemlékezni, hiszen amnéziád volt! - rázta értetlenül a fejét.
- Harry hiába mondta ezeket a dolgokat, ő nem élte át - magyaráztam. - Ezeket az... az érzéseket, élményeket csak mi éltük át! Ezért kértem, hogy gyere ide, mert veled sokkal könnyebb emlékezni! - mondtam ki nagy nehezen, majd csak úgy magamnak, hozzátettem: - Meg élni is.
- Tessék? - hökkent meg a kijelentésemen. - Mi-mit mondtál? - Hermione csak úgy irult-pirult, miközben dadogott. Mondjuk meg lehet érteni.
- Hát, végül is igaz - vontam meg a vállam. Már minek tagadni? Hisz hol lennék én Hermione nélkül?
Ezen elgondolkodtam. Tényleg, mi lenne velem nélküle?
Június eleje volt. Az idő melegebb a szokásosnál, így többen voltak kint, mint máskor. A szokásos fa alatt ott volt Harry Potter, aki a házijával és néhány, nyomulós kiscsajjal küszködött, akik mindenképpen aláírást szerettek volna a blúzukra - vagy alá. Ronald Weasley kedvtelve nézegette kínlódó barátját, az ő házi feladata félredobva, nem érdekelte már, mondván "Majd megint ellopjuk és lemásoljuk Deanét!".
Hát igen, ez volt az ő új technikája, mióta barátnője van. "Majd csak lesz valahogy!" Ez volt a szava járása. Azelőtt legalább arra vette a fáradságot, hogy összekínlódjon valamit, és azt írja át Dean verziójára, de most már az se. Úgy érezte, könnyebb így, végül is, van egy barátnője, egy igen jó barátnője, ha leszámítjuk a nyafogását. Mit is kívánhatna többet egy barátnőtől? Neki megvan mindene: Szép az alakja, szép az arca, a mai szempontok szerint követi a trendet, mindenki megirigyelhetné tőle. Ám, volt egy része Ronnnak, egy kicsi, de folyton suttogó hang, ami akkor volt a legerősebb, mikor Vele volt, aki azt suttogta: "Nem ő kell neked! Hisz nincs is esze! Egy értelmes mondatot se lehet vele váltani a kviddicsről! Se semmiről. Nincs benne semmi rendkívüli. Neked más kell! Valaki, aki okosabb, mint a mostani, de jól is érzed vele magad. Aki érdekes, aki titokzatos... Ő nem az! Nem ő kell neked!". Ron hiába próbálta meg ezeket elhessegetni, mindig ott voltak, és egyre jobban ismételték "Nem ő kell neked!". Ám ezeket a józan esze leintette; "Jó ő nekem!", mire a hang újra kérdezi; "Biztos?"
És ez így megy, amíg el nem megy a barátnője. Ugyanis akkor az agya megszépíti a dolgokat, és akkor elégedett, azt hiszi, boldog.
Viszont ez még csak a kezdet, mert ő még csak most jön.
- Von-von! - hallatszik már távolról is csacsogó hangja, mire többen odafordulnak, egy ötödikes lány pedig csak úgy prüszköl a gunyoros nevetéstől.
- Cicám! - kiáltja neki, mire az ötödikes lány, már csak nem is rejtegeti, kitör belőle a gúnyos nevetés, miközben a "Von-von" nevet leginkább egy tengerimalac nevéhez hasonlítja.
Lavender kecsesen az ölébe pottyan a földön ülő Ronnak, aki mosolyogva megcsókolja barátnőjét. "Fúj. Ilyen mélyre süllyedtél, Von-von?" szól a hang.
Ezután heves, és meglehetősen feltűnő nyáladzásba kezdtek, amire ők azt mondták, hogy csókolózás. Az ötödikes lány a barátnőinek nyilvános hányást imitált, majd átmentek egy másik fa alá.
És ez így ment nap mint nap; Ron és Lavender nyáladzott, Harry unta ezt az egész dolgot és Ginny után vágyakozott, míg a többiek undorodtak vagy röhögtek ezen a szituáción.
Ha Roxmortsba mentek, Madam Puddifoot már ismerősként üdvözölte őket, mikor beléptek az ajtón. Ilyenkor a kis hang is megszólalt: "Ez undorító. Inkább menj a Három Seprűbe, ott legalább ott vannak Harryék!", de végül sose hallgatott rá. Tűrte, tűrte ezeket a dolgokat, és még képes is volt jó képet vágni hozzá, amin saját maga is elcsodálkozott.
Nagy megkönnyebbülésére eljött a szünet. Azt az ajánlatot, miszerint Lavender menjen hozzájuk valamikor több napra, elhárította egy "Még nem tudom." és egy "Valószínűleg sokan leszünk, mert jön az egész család." dumával. Igazából esze ágában sem volt őt meghívni, és nem csak Fred és George miatt, hanem mert szégyellte. Ahogy telt az idő, inkább már cikinek találta a "kedves barátnőjét", akivel csak úgy nyalták-falták egymást.
A szünet első két hete unalmasan telt, Ronnak hiányérzete volt. Pontosabban a magány gyötörte, hiába írt neki szinte naponta levelet Lavender, valahogy mégis olyan mély depressziószerűbe esett, amiből, úgy hitte, csak a szakítás vezetheti ki.
Akire egyáltalán nem gondolt, az segített neki a legtöbbet.
Egyik nap estefelé meglátogatta őket két régi ismerős: Xenophilius Lovegood és Luna, akik "csak egy kis törpefű-teára" (amiről senki sem tudta, hogy létezik) ugrottak be. Mikor viszont Xenophilius teázni kezdett, Luna Ronhoz fordult:
- Kimegyünk? - kérdezte kedves mosolyával, amitől Ronnak valahogy máris jobb kedve lett (és egy kicsit el is akadt a lélegzete, bár ezt még magának sem vallotta be).
- Aha, persze - válaszolta már ő is mosolyogva.
- Lavender, igaz? - érdeklődött, mikor már kiértek a kertbe.
- Micsoda? Honnan tudtad? - hökkent meg Ron.
- Onnan, hogy - hajolt hozzá közelebb, mintha egy nagyon bizalmas információt akarna vele megosztani - megsuttogták a wishingerek - fejezte be mondatát, miközben nagy szemeit Ronra meresztve, halálosan komolyan nézett fel rá.
Ron, mikor felfogta, mit hallott, nem tudott magán uralkodni és kirobbanó jókedvvel nevetni kezdett. Hónapok óta, pontosabban mióta "rátalált" Lavenderre, azóta nem nevetett ilyen jóízűen, ilyen felszabadultan, ennyire őszintén, és ez már nagyon hiányzott neki.
- És mondd csak - kezdte, miután sikerült megzaboláznia nevetését -, mik azok a wishingerek? - kérdezte, és próbált nagyon komoly képet vágni.
- Hát azok olyan kicsike majomfélék, amik ott repülnek a levegőben, de csak este lehet őket látni, mert akkor a farkuk végével narancssárga csíkot húznak a levegőben - magyarázta nagyon komolyan -, és szeretnek pletykálni, mert hogy ők belelátnak az emberek szívébe. Ha képes vagy beszélni velük, akkor előtted nincs titok - fejezte be mondandóját kimeresztett szemekkel Luna.
Miközben Luna a wishingerek tulajdonságait ismertette, Ronban különös dolgok játszódtak le. Először is, nem volt kedve mindezen nevetni. Luna olyan nagy meggyőződéssel és őszinteséggel mondta ki a szavait, hogy Ronnak rá kellett döbbennie: elhiszi Luna szavait.
Másrészt viszont miközben figyelte Luna őszinte tekintetét, a szőke haját, amint a szél és a narancs fény játszik vele, valami borzongásféle járta át a testét, ami azonban nem hideg, hanem meleg, szinte fájdalmas volt. Ron nem tudta, mi ez, hisz még csak hasonlót sem érzett soha, és megijedt ettől az érzéstől. De mikor ez a borzongás végigfutott rajta, tudta, ez jó.
És akkor ráébredt: ő egyáltalán nem tartja csúnyának Lunát. Furcsán őszinte arca, ha jobban megfigyelte, valami belső szépséget tükrözött, orra egyenes vonalú, világoskék szeme nagy, szinte óriási és nyílt természetét is szimbolizálhatja, hosszú, szőke haja egyesen omlott a hátára, bár néhol mintha hullámok lennének benne. Egyáltalán nem csúnya, csak annyira különleges, hogy a felületes szemlélő számára csúnyának tűnhetett.
- Nem nevetsz. - Luna furcsállón nézett rá.
- Mert hiszek neked - válaszolta Ron, még mindig az átélt élményen gondolkodva.
- Tényleg? - Luna tekintete őszinte meglepetést tükrözött.
- Aha - válaszolta diplomatikusan. - Ugye tudod, hogy nagyon jól tudsz magyarázni? - kérdezte kedvesen mosolyogva Ron.
- Kösz - hajtotta le a fejét. - Ezt még senki se mondta nekem.
Ron nem felelt, inkább óvatosan visszasimított egy szőke tincset Luna füle mögé. Mikor az ujja a fejéhez ért, kicsit úgy érezte, mintha megrázná az áram, fájdalom nélkül.
Amikor Luna felemelte a fejét, Ron olyat látott az arcán, amit eddig még soha: Luna elpirult. Ron biztatóan rámosolygott, maga sem tudta, mi üthetett belé.
Így álltak volna még akár órákig is, egymás szemébe nézve, ha Mr Lovegood hangját meg nem hallják:
- Nagyon köszönöm Molly a finom teát, igen ízletes volt! - monda, azzal kioldalgott a házból.
- Hát akkor - szakította el a tekintetét Ronról Luna -, majd később találkozunk! - mondta, és miközben elkezdett apja felé menni, félénken megérintette picit Ron kezét.
- Szia! - kiáltott még utána Ron. - Gyertek újra minél hamarabb! - Ez inkább Lunának szólt, mint az apjának.
Aznap éjjel Ron nem tudott aludni; folyton a nap történésein járt az esze. Hiába gondolkozott a viselkedésén, a reakcióin, nem talált ésszerű magyarázatot a viselkedésére. Gondolkozott azon a borzongáson, amit akkor érzett, amikor megérintette Lunát, gondolkodott azon a szívszorítóan fájdalmas érzésen, ami akkor fogta el, amikor rágondolt, és végül gondolkodott a helyzet ilyen irányú, kilencven fokos fordulatán; soha nem gondolta, hogy érezhet ilyet, főleg nem Luna iránt, akin mindig nevetett, akit gúnyolt. Éppen ő...?
Hiába kérdezte a kis hangocskát belül, az csak annyit mondott: "Érdekes, nagyon érdekes. Menjünk tovább ezen az úton, aztán majd még meglátjuk."
Ron még soha nem gondolkodott ennyit, mint ezen az éjszakán. Végül az elmélkedés végére öt dologban teljesen biztos volt. Első: ez a helyzet teljesen lehetetlen, a logikának még csak szikráját sem mutatja (pedig ez nem is volt igaz, csak a mostani logika nagyon elrejtette magát). Második: soha többé nem tud ugyan úgy viselkedni Lunával, mint ezelőtt, ez teljességgel lehetetlen volt, Ron még a gondolatába is beleborzongott. Harmadik: ma olyan dolgot fedezett fel Lunában, ami elbűvölte őt, amit eddig még senkinek nem mutatott meg, és ebbe Ron belepirult a sötétben. Negyedik: ezt ő folytatni akarja, ha már elkezdte, hisz nem akar Lunának fájdalmat okozni. És végül az ötödik: szakítani fog Lavenderrel.
Másnap majdhogynem vidáman ment a dolgára, miközben végig abban reménykedett, hogy Luna meglátogatja. Ám Luna nem jött el se reggel, mikor Ron a tyúkólat takarította, se délben, ebéd előtt, se délután, mikor a seprűt tisztította, se pedig este, naplementekor. Ron nagyon csalódott volt, azon gondolkozott, miért nem jött el, hiszen tegnap semmi bántót nem tett. Talán nem tetszett neki, hogy visszasimította a hajtincsét? Vagy valami más?
Az biztos, hogy Luna nem bukkant fel sem aznap, se az azutánin, se a héten, sőt, még csak a következőn sem. Ron tehetetlen dühöt érzett (bár maga sem tudta, ki vagy mi iránt) és iszonyú csalódottságot azért, mert a történtek után - mert hogy valami azért mégis történt, ezt Luna is beismerheti - ilyen érzéketlen maradt. Hogy minden ugyan úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna, ezt Ron nem tudta elviselni.
Már odáig jutott egyik délután, hogy ő megy át Lunához - bár ehhez nagyon nem füllött a foga -, és már a feléjük vezető út felét meg is tette, mikor maga Luna jött vele szembe.
- Szia! - köszönt Ron fellélegezve. - Épp hozzátok indultam.
- Tudom - mondta, majd Ron értetlen tekintetére válaszolva még hozzátette: - A wishingerek.
- Ja, hogy azok. - Ezen elgondolkodott egy pillanatig. - És mondd csak, mit csináltál az elmúlt két hétben? - kérdezte kicsit élesebben, mint szerette volna.
- Plimpivadászaton voltunk apával - vágta rá (talán túl) ártatlanul Luna. - Most volt a vándorlásuk, és nem hagyhattuk ki.
- Plimpivadászaton... - mondta nehezen forgó nyelvvel Ron, miközben elgondolkodva meredt a semmibe. - Nem sétálunk egyet az erdőben? - kérdezte észbe kapva, és a pár méterre levő, kissé foghíjas erdő felé intett.
- De, menjünk. - Luna is feszült volt.
Az erdő nem volt sűrű, a hold eléggé megvilágította ahhoz, hogy támolygás nélkül lehessen benne menni, bár így is lassan, némán haladtak egyre beljebb az erdő belsejébe.
- Bocs, hogy nem írtam - mondta, miután már mentek egy ideje.
- Semmi baj - válaszolt Ron, de a hangja pont az ellenkezőjéről árulkodott.
- Egyébként - próbálta meg megint, egy újabb hosszú szünet után -, említettem már, hogy van egy történetem, amit még régebben írtam, és...?
- Te írsz? - hökkent meg, nem adva tovább a sértődöttet.
- Hát csak úgy magamnak - hajtotta le zavartan a fejét Luna. - Szóval van egy szereplő, akit olyan régiesnek, kicsit kívülállónak terveztem, de a személyisége még nincs meg, csak a neve.
- Halljuk! - biztatta Ron féloldalas mosollyal.
- Hermione Granger. - Luna feszülten várta az eredményt.
- Hermione... Hmmm... - ízlelgette a nevet, majd szélesen elmosolyodott. - Tökéletes!
- De milyen legyen a személyisége? - kérdezte felbátorodva.
- Talán, öhm... Lehetne... Okoskodó? - találgatott Ron.
- Tényleg! Ez jó! Köszönöm, Ron! - lelkendezett.
- Luna! - Ron nem bírta tovább, megállt és magával szembe fordította Lunát. Épp egy tisztáson álltak. - Szerinted történt valami köztünk akkor? - kérdezte, mielőtt még belegondolhatott volna, mit is kérdez.
Luna azon gondolkodott,elmondhatja-e az igazságot, vagy sem. Ám, amikor belenézett Ron elszántságot tükröző szemébe, már tudta, mit kell tennie.
- Igen.
Ron megnyugodott, hogy legalább ebben egyetértenek, és valamilyen különös okból kifolyólag végighúzta a kezét Luna (jelenleg) sápadtszőke haján, majd végül megfogta a kezét. Luna kérdőn nézett rá, de valahogy mégis boldogan.
- A wishingerek - magyarázta. - Megértettem őket. - Féloldalasan elmosolyodott.
Luna szemében felcsillant a megértés és az izgalom.
Mintegy végszóra, a levegőben hirtelen narancsszín csíkok gyúltak föl, keringve, kacskaringózva körülöttük.
- A wishingerek - sóhajtottak fel egyszerre, még mindig egymás kezét fogva, miközben a kis hangocska utoljára megszólalt: "Ez kell neked!", azzal elhallgatott és soha nem is jött vissza többé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- nagyon jó!; 
- jó! ; 
- cuki! ;