Ahogy ránéztem, már nem csak tudtam, de éreztem is, hogy szeretem. Meg akartam érinteni. A kezéért nyúltam, amit ő nem vett észre, mert még mindig döbbenten meredt rám. Mikor megfogtam a kezét, elkapta a tekintetét rólam és a kezemre pillantott. Én gyengéden megcirógattam a kézfejét, mire ő elpirult. Ez tetszett.
- Te Hermione... - kezdtem tűnődve.
- Igen? - nézett rám érdeklődve nagy, mogyoróbarna szemeivel.
- Mikor majdnem meghaltunk... tudod, még a Black-házban - Elsápadt arca tudatta velem, hogy emlékszik. -, mit mondtál nekem? Tudod, az, ami úgy kezdődött, hogy "Szehe..." meg még valami, de azt még jobban elharaptad.
Ha eddig Hermione arca fehér volt, akkor az egy pillanat alatt tűnt el, átadva a helyét vörösnek.
- Nem emlékszem - hazudta.
- Talán azt mondtad, hogy - megdöbbentem azon, mi csúszott ki a számon ezután: - "szeretlek"? - Szívverésem felgyorsult ennek a szónak az említésére, mert tudtam, hogy azt mondta. Forróság öntött el tetőtől talpig.
Eközben Hermione kétségbeesetten kereste a szavakat, amikkel ellent mondhatna nekem, de a szeme mindent elárult.
- Nem baj! - nyugtattam meg. Dehogyis baj! De mivel továbbra sem felelt, felültem úgy rendesen az ágyon és a kezemmel felemeltem a fejét, hogy rám nézzen. Szemében könnyek voltak - ez megzavart, nem szerettem, ha sír. Folyton azt hiszem, miattam. Mondjuk ez az esetek kilencven százalékában így is volt.
- Semmi baj! - próbáltam nyugtatni. - Nem baj, ha így érzel! - Hát, ez nem járt sikerrel. Hermione nemhogy megnyugodott volna, most már egyenesen zokogott. - Hé, hallod, nem gond! - nem pont ezt akartam mondani, de talán megteszi.
Ám ő nem így gondolta. Ellökött magától, miközben már dühében is zokogott, és rám ordított: - Gyűlöllek! - Felpattant mellőlem, és az ajtó felé csörtetett. Gyorsan lerúgtam magamról a takarót és utána eredtem. Megfogtam a karját és szembefordítottam magammal, amitől neki elállt a lélegzete (és a zokogása) egy pillanatra, s bár mondani akartam valamit, nem jött ki hang a számon, ugyanis teljesen elvesztem a szemeibe
Mikor végre meg tudtam szólalni, hangom kissé mogorva volt.
- Most meg mi bajod? - kérdeztem tőle, mire a harag újra fellobbant a szemében.
- Semmi- szűrte a fogai között. - Igazán semmi - tette hozzá gunyorosan. Természetesen nem hittem neki.
- Valami rosszat mondtam esetleg? - tippeltem kissé ingerülten.
- Óh, semmit - válaszolt még mindig merő gúnnyal. - Csak éppen azt mondtad, hogy nem szeretsz, de hát ez kit érdekel? - Megint a sírás kerülgette.
- Micsoda? - hökkentem meg. - De hiszen én szeretlek! - mondtam neki, gondolkozás nélkül.Ő döbbenten meredt rám, arcáról eltűnt mindenfajta gúny, szemében a saját, ijedt arcomat láttam.
- Micsoda? - rebegte. - Hisz azt mondtad, "nem gond"! - nézett rám még mindig csodálkozva.
- És? - értetlenkedtem.
- És ez úgy hangzott, mintha azt mondanád, "Nem gond, majd megoldjuk, hogy ne érezz így!" - magyarázta, miközben az arcomat fürkészte. Elhúztam a számat.
- Nem így gondoltam. Csak egyszerűen nem szeretem, ha sírsz - mentegetőztem. Utáltam, ha valaki sírt - ezzel mindig le lehetett győzni, mert ettől az ember általában elérzékenyül, vagy valami, én meg utáltam elérzékenyülni.
Ezután csak néztük egymást. Na, gondoltam, itt a nagy alkalom, most megcsókolhatom! Szívem a torkomban dobogott, izmaim megfeszültek, csupán el kellett volna indulni. Csakhogy nem tettem. Meredten néztem rá, és még megmozdulni is féltem. Borzasztó és gyönyörű volt egyszerre: borzasztó, mert láttam, ha akarom, nekem kell megtennem, és jelenleg egyetlen porcikám sem akarta elszánni magát, és gyönyörű volt, mert csak egymást bámultuk, mind a lefegyverzett vadak, akiket megigézett a kígyó pillantása, annyi különbséggel, hogy már szinte égett a kezem, hogy megérintsem. Néztem, csak néztem nagy, barna szemeit, és megláttam, hogy ő is tényleg szeret, de ezt természetesen fél kimutatni, amit nem volt jogom a szemére vetni, hisz én se voltam jobb nála, sőt, ami azt illeti, én még sokkal rosszabb voltam. Végül mégis felemeltem a kezem, és gyengéden a két kezem közé vettem a gyönyörű arcát, miközben résnyire nyílt szájjal, zihálva lélegeztem. Lassan, de biztosan közeledtem, kissé félrebillentve a fejem, és éreztem minden egyes szikrát, ami a közöttünk lévő, rohamosan fogyó szabad térben volt, és éreztem, hogy most lesz valami, most komolyan meg fogom csókolni, újjászületésem óta először, bár úgy éreztem, mintha ez lett volna az első csókunk. Amit mindjárt megérzek.
Azután az ajkaim rátapadtak az övéire - és minden elszabadult: alig pár másodpercre álltunk csak nyugodtan, mikor Hermione a nyakam köré fonta a karjait, így akarva közelebb húzni a fejemet, én pedig egyik kezemet a hátára, másikat a derekára fontam, így gyakorlatilag már eggyé váltunk; éreztem a hihetetlen közelségét, szájának eperízét, illatának édességét, hajának trópusos aromáját.
Így ölelkeztünk már majd egy perce, mikor valami megszűnt; nem közöttünk, mert a szívem ugyan olyan gyorsan kalapált, mint eddig, de valami, ami eddig megvolt, most már nem volt meg. Csupán pár pillanat kellett ahhoz, hogy behatároljam, mi lehetett ez: a biztonságérzet. Valami nem stimmelt - és ez elvonta a figyelmem a csókról, de Hermione is ugyan így tett: megdermedt, a szeme zavartan pattogott ide-oda, és feszülten figyelt minden neszre, kipirult arca lassan kezdte visszanyerni eredeti színét. Még mindig őt ölelve, gyorsan megkérdeztem:
- Te is érezted?
- Igen - felet zavartan, majd ránk pillantott, és pironkodva kibontakozott az ölelésből. Ez zavart ugyan, de nem volt időm ezzel törődni.
- De mi történhetett? - Tanácstalanul szétnézett, majd odarohant az ablakhoz és kinyitotta. Követtem őt, miközben próbáltam minél kisebb zajt okozni.
Hangokat hallottunk; zihálást, majd valami suhogást, és a végén a sokkoló látvány: egy ruhás, fehér izé zuhant el a szemünktől csupán fél-egy méterre.Hermione sikoltva hátraugrott, és megdermedt testemnek ütközött.
Hermione szinte sípolva lélegzett, és ezt kérdezte:
- Az ugye nem egy ember volt?
- Pedig nagyon úgy tűnik - nyögtem, még mindig tágra nyílt szemekkel.
- D-d-de kicsodáé? - dadogta, és kétségbeesett tekintettel nézett rám.
- Hát... nézzük meg - javasoltam reszkető hanggal.
Remegő végtagjainkkal szinte kapaszkodtunk az ablakpárkányba, mintha nem is kihajolni, inkább esni készülnénk. Alig néztünk ki az ablakon, Hermione újabb sikoltás kíséretében hátraugrott az ablaktól, szemei könnyben úsztak a borzalomtól, és már eleve sokkosan zokogott. Odatántorgott a legközelebbi ágyra, és szinte ráesett. Odarohantam hozzá - anélkül, hogy láttam volna az áldozatot. Leültem mellé, gyorsan átkaroltam, és hagytam, hogy a vállamba temesse az arcát, és zokogjon.
- Hermione - szóltam, miután úgy gondoltam, itt az ideje (=magyarán kábé fél perccel később) -, mit láttál? Ki volt az?
- Dumb-dumbledore professzor! - zokogta.
Leblokkoltam. A legnagyobb varázslót megölik? Ki tette, és miért? Na jó, a miért talán nem is annyira kérdés, de akkor is, hogyan?
Én nem ismertem annyira Dumbledore-t, mint mondjuk Harry, ezért nem is igazán fájt. Persze azért igen, de nem annyira, hogy zokogjak. Azt se értettem, Hermione miért zokog annyira. Annyi tapintat persze nem volt bennem, hogy ne kérdezzem meg.
- Te Hermione... - kezdtem tétován. - Téged miért zaklat ez fel annyira? Természetesen nagy kár, meg minden, de akkor is... Nem volt az... - apádat akartam mondani, de még időben leálltam, ugyanis ez végzetes hiba lett volna, így csak ezt mondtam: - a macskád.
Könnyes szemekkel nézett fel rám, de a könnyek mögött düh csillogott - pedig már reméltem, ezt az érzést nem kell egy darabig látnom.
- Ron, tudod, hogy ki halt meg legutóbb, akinek hozzám is köze volt? - kérdezte csípősen. Miután nem válaszoltam, fojtatta: - A szüleim! Plusz ezzel, hogy meghalt, nem gondolod, hogy veszítünk egy kicsikét a halálfalók elleni harc esélyeiből... - mondta, bár a végét már csak suttogta , mert valamelyik gondolatába nagyon belemerült. Így volt pár másodpercig, aztán hirtelen felsikoltott:
- Úristen! - Azzal fölpattant az ölemből, és az ajtó felé viharzott. - Te jó isten! - Bepánikolt arcát látva szétnéztem a szobában - a ruháim egy másik ágyon hevertek tisztán, bár fogalmam sem volt, hogyan kerülhettek oda. Gyorsan felkaptam magamra a farmeromat, cipőmet, majd az ingemet ( Hermione pont oda nézett, amikor még nem volt rajtam az ingem, és kikerekedett szemekkel állt le le-föl járkálásának közepén, ami elég vicces volt), és odamentem a sejtésem szerint pattanásig feszült idegekkel rendelkező Hermionéhoz, két kézzel lefogtam, hogy ne mehessen el.
- Hermione, állj meg, és mondd el, mi a baj!
- Hát nem érted? Azzal, hogy Dumbledore meghalt, megszűnt a... - De nem tudta befejezni, ugyanis rémült kiáltások kezdtek közeledni.
- Felküldték a Sötét Jegyet!
- Valaki meghalt!
- Halálfalók gyülekeznek a birtok szélein!
- Mi történt?
- Az igazgatót megölték!
- Úristen! Kicsoda?
- Ki látta utoljára?
- Davies azt mondja, hogy neki azt mondták, hogy Flitwickkel távozott!
- Flitwickkel? Hülye vagy? Hogy ölné meg az a kis törpe Dumbledore-t?
Épp ezen nevettem magamban, mikor Harry berontott a gyengélkedőbe.
- Dumbledore-t megölték! - kiáltotta. - Piton volt, láttam, mellettem ment el!
- Tudjuk, hogy meghalt - mondtam ironikusan -, előttünk zuhant le.
Ám Harryt nem érdekelte a viccelődésem. - A halálfalók biztosan csak erre vártak! Már napok óta csöndben voltak, gondoltuk, hogy valamit terveznek! Most pedig egyre csak hoppanálnak ide a halálfalók! - folytatta kétségbeesetten. - Hagrid ment meggyőzni a pókokat, de azokra nem nagyon számíthatunk! Én épp a könyvtárban voltam, mikor meghallottam! - hadarta,majd mintha még eszébe jutott volna valami. - Képzeljétek, találtam a zárolt szekcióban egy régi könyvben egy pajzs-varázslatot! A könyvben azt írták, ez megvéd bármilyen nagy átokkal szemben. A neve: Robust Contego!* - mondta, a varázsigénél pedig már egy bonyolult S, vagy inkább egy 8-as alakú mintát húzott a levegőben. A hatás azonnali volt: Harry pálcájából szinte kirobbant a Harryt elölről teljesen védő, ezüstösen áttetsző pajzs, ami magasabb és szélesebb volt a kelleténél, kábé fél méterrel.
- Tyűha! - mondtam elismerően.
- Az a baj, hogy volt valami hátránya, de azt már nem tudtam elolvasni, úgyhogy lehet, hogy vissza kéne...
De a mondatot már nem tudta befejezni, mert ekkor felhangzott McGalagony bűbájjal felerősített hangja, ami mintha a falakból áradt volna:
- Minden diák menjen a hálókörletébe, azonnal! Ismétlem, mindenki haladéktalanul távozzon a hálókörletébe!
Következő pár órában a kastély a feje tetejére állt, szinte szó szerint. A tanárok szaladgáltak, a diákok úgyszintén, a tanárok kiosztották a parancsokat, vagyis hogy senki sem mozdulhat ki a hálókörletből, és tanácstalanok voltak, ugyanis nem tudták hová vinni a kisebbeket, még a titkos alagutakat se tudták használni, mert Roxmortsban is ott voltak, így végül a hoppanálás mellett döntöttek, és mindenkit a nagyterembe rendeltek.
Eközben a gyerekek csak találgattak, szóbeszédek kaptak szárnyra, miközben a pánik egyre nőtt. Természetesen mindenki Harryre nézett, és volt olyan is, aki megkérdezte, miért nem adjuk ki nekik, és bár leszidták,, hogy hogy mer ilyet mondani, azért ők is így gondolták - látni lehetett a szemükben. Harry is igen szótlan volt, de Hermionéval mondtuk neki, hogy nehogy hallgasson rá, hiszen őrültségeket beszélt, de nem igazán hitt nekünk. Én Hermione kezét szorongatva próbáltam reményt ébreszteni benne (és magamban is), mert hisz ő itt van mellettem. És nagyon reméltem, hogy ez így is marad még jó hosszú ideig. De az nem lehet, hogy ne így legyen! - nyugtattam magam. - Ez egy nagy harc lesz ugyan, de mi túléljük. Mi mindent túlélünk. Nagyon remélem, legalábbis.
A nagyteremben teljes káosz uralkodott. Végül egy jól irányzott hanghatással McGalagony kihirdette a döntést: a tizenhét évesek maradhatnak, a fiatalabbak nem. És elkezdtek hoppanálni: a terem hangos pukkanásokkal lett tele, néha már fülsüketítően hangos volt. A kicsik mentek előre, az idősebbek hátra. Mivel mi nem hagytuk magunkat, hogy előbb szállítsanak el bennünket, mint valami különítményt, gyorsan hátramentünk és megegyeztünk: nem megyünk sehova. Ginny se akart, de kibújt belőlem az apa: rákiáltottam, hogy muszáj elmennie, mert hát akkor mi lenne anyáékkal, mire mondta, hogy ők is itt vannak. És valóban, nem csak kifele, de befele is hoppanáltak: Tonks, Lupin (egymás kezét fogva - csak nem...?), az egész Weasley-família (hé! Ki engedte meg, hogy idejöjjenek?), meg úgy mindenki, aki számított.
Viszont valami feltűnhetett a halálfalóknak, ugyanis hirtelen egy indulni akaró negyedikes csapat csattanással egybekötve a földön kötött ki, Bimbástul, mindenestül.
- Mi történt? Miért nem tudtok elmenni?
- Lezárták a kastélyt! Nem lehet hoppanálni! - mondta dühödten Bimba.
Na, és ekkor tört ki a végleges pánik; minimum negyed órába telt, míg megnyugtatták, vagy legalábbis elhallgattatták a nyüzsgő, visítozó tömeget, és gondolkodni kezdhettek azon, hogy hová tegyék a kicsiket. Biztosak voltunk benne, hogy a titkos alagutakat lezárták, vagy legalábbis valamennyire biztosan őrzik, így ott nem mehettünk. Végül Harry felkiáltott:
- Vigyük őket a Titkok Kamrájába!
Néma csend lett egyszerre, olyan gyorsan, hogy az már szinte bántotta a fület. Én hihetetlennek találtam, hogy ilyen az eszébe jutott, mégis igaza volt. Ám többen nem értettek egyet, még többen pedig féltek odamenni, de végül a tanárok megegyeztek, hogy az lesz a legjobb hely, hisz a föld alatt van, biztonságos, és tökéletes pár szár gyerek elszállásolására, feltéve, ha nem félnek egy bazi nagy kígyótetemtől. Félni éppenséggel féltek, de nem volt választásuk - vagy ez, vagy a halál, így hát végül sorokba rendeződtek, és követték Harryt a lánymosdóba. Mi Hermionéval észrevétlenül odébb osontunk, mert beszélnünk kellett a harc előtt.
- Ron, ha nekem valami bajom lesz a küzdelem alatt, akkor - kezdte hadarni, de elakadt, úgy látszott, a könnyeivel küszködik.
- Hé-hé, nem lesz semmi baj, oké? Majd... elrendeződnek a dolgok valahogyan. Mind a ketten rendben leszünk, és semmi bajunk nem lesz. - nyugtattam.
- Igen, igazad van - sóhajtotta, és átölelt.
- Nekem mindig. - Rosszallóan, de vidáman nézett föl rám, és én kapva kaptam az alkalmon, hogy megcsókoljam. Amolyan, vágjunk-bele-csók volt, nem visszafogott.
Egy ablaknál álltunk. Mielőtt a csókunk elmélyülhetett volna, egy robbanást hallottunk és úgy röppentünk szét, mint a madarak. Aztán kinéztünk az ablakon, és láttuk, hogy a halálfalók fekete serege rohanva elindult a kastély felé; nem volt, ki korlátozta volna öket, és talán csak azért nem hoppanáltak ide, hogy a varázslat, ami minket visszatartott a hoppanálástól, fönnmaradjon.
Hermione nagyot nyelt.
- Minden rendben lesz - ígértem. Abban a pillanatban igazából kételkedtem benne. Nem alaptalanul.



Robust Contego latinul erős (harcedzett) pajzsot jelent.